Idő 
Értékelés 
Értékelés Szerelem és fájdalom eggyek, és ehhez meg ketten kellenek.
Szerelemnek örvendezni nem fáj, de majd később lesz akadály.
Fájdalom majd az édes emlőt, letöri, mint örömködöt.
Ez nem szolgálja boldogságot, nem öli le ezt a másságot.
Csodálkozol, midőn szeretlek, adózok a tisztes szerelemnek.
De ezt én a nyugalmam árán, kölcsönveszem, de nem jó, megáll az eszem.
Csodálkozol, midőn szeretlek, boldoggá tesznek rajtam a bilincsek.
A tiszta szerelemnek nincsen nyűge, és nincs, mi arcomon lefolyna… könnye.
Úgy teendek, mint büszke kócsag, kihúzom magam, de már halódólag…
Ő úgy tesz, hogy összezúzza a legszebb tollát, miközben kihúzza magát…
Ha a halássoron a sor rákerül, ez már ne viselje senki ékszerül…
Vecsés, 2020. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Sárosi Gyula (1816 – 1861) „Szerelem és fájdalom...” c. verse átirataként, leoninusban és még önéletrajzi írásként is!
Szerelemnek örvendezni nem fáj, de majd később lesz akadály.
Fájdalom majd az édes emlőt, letöri, mint örömködöt.
Ez nem szolgálja boldogságot, nem öli le ezt a másságot.
Csodálkozol, midőn szeretlek, adózok a tisztes szerelemnek.
De ezt én a nyugalmam árán, kölcsönveszem, de nem jó, megáll az eszem.
Csodálkozol, midőn szeretlek, boldoggá tesznek rajtam a bilincsek.
A tiszta szerelemnek nincsen nyűge, és nincs, mi arcomon lefolyna… könnye.
Úgy teendek, mint büszke kócsag, kihúzom magam, de már halódólag…
Ő úgy tesz, hogy összezúzza a legszebb tollát, miközben kihúzza magát…
Ha a halássoron a sor rákerül, ez már ne viselje senki ékszerül…
Vecsés, 2020. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Sárosi Gyula (1816 – 1861) „Szerelem és fájdalom...” c. verse átirataként, leoninusban és még önéletrajzi írásként is!
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Megpróbáltatásokat rótt rám az ég
Folyamatos, szigorú vezeklést még…
Vannak, voltak, kik nagykanállal ették életet,
Nekem csak az ínség jutott, így éltem életet.
Hideg víz, száraz kenyér, korgó gyomor létezett.
Tollszáramat megmarkoltam, vashegy karcolva kúszik papíron,
Elfelejtettem betintázni a hegyet, csak karcol megrovón.
De észbe kapok, belemártom, írok én olyan nagyon vágyón.
Táncol a tollam a papíron, min ami csiszolt márvány…
Táncol a lélekben sivár gondolat, ami tán’ pajzán.
Az élet füstje kéretlenül is beteríti a szobát,
Csíp, kaparja torkom, de, a szememből kitörlöm könny hamvát.
Kongás van a fejemben, mint egy ősi templomharang hangja,
Ez diktálja a tempót, a tollam hegye is ezt akarja.
Tisztul a gondolat
Rovom a sorokat.
Tollhegy is rajzolgat!
Vecsés, 2015. december 20. – Kustra Ferenc József- poéta-önéletrajzi írás.
Folyamatos, szigorú vezeklést még…
Vannak, voltak, kik nagykanállal ették életet,
Nekem csak az ínség jutott, így éltem életet.
Hideg víz, száraz kenyér, korgó gyomor létezett.
Tollszáramat megmarkoltam, vashegy karcolva kúszik papíron,
Elfelejtettem betintázni a hegyet, csak karcol megrovón.
De észbe kapok, belemártom, írok én olyan nagyon vágyón.
Táncol a tollam a papíron, min ami csiszolt márvány…
Táncol a lélekben sivár gondolat, ami tán’ pajzán.
Az élet füstje kéretlenül is beteríti a szobát,
Csíp, kaparja torkom, de, a szememből kitörlöm könny hamvát.
Kongás van a fejemben, mint egy ősi templomharang hangja,
Ez diktálja a tempót, a tollam hegye is ezt akarja.
Tisztul a gondolat
Rovom a sorokat.
Tollhegy is rajzolgat!
Vecsés, 2015. december 20. – Kustra Ferenc József- poéta-önéletrajzi írás.
Harcunk a sok közül…
Három holló károg a fán.
Szárny lebegtetve, tőlem is elvárván,
Hogy én is károgjak, mint ők,
Mondjam, hogy kár, mint egy csapatban levők.
Most látom, nem három varjú károg, na!
Eget befeketítik és ez a tömeg záloga,
Hogy büntetlenül kárognak nép ellen,
Mi meg vijjuk harcunkat a fekete tömeg ellen.
Nem tudnak gyököt vonni és jól összeadni,
Nem tudnak… gondtalanul és folyvást károgni.
Ha nem szólunk valamiért, azt mondják, hogy kár…
Ha meg szólunk valamiért, akkor meg, kár… kár…
Budapest, 2005. június 15. – Kustra Ferenc József- szabadságharcaink emlékére!
Három holló károg a fán.
Szárny lebegtetve, tőlem is elvárván,
Hogy én is károgjak, mint ők,
Mondjam, hogy kár, mint egy csapatban levők.
Most látom, nem három varjú károg, na!
Eget befeketítik és ez a tömeg záloga,
Hogy büntetlenül kárognak nép ellen,
Mi meg vijjuk harcunkat a fekete tömeg ellen.
Nem tudnak gyököt vonni és jól összeadni,
Nem tudnak… gondtalanul és folyvást károgni.
Ha nem szólunk valamiért, azt mondják, hogy kár…
Ha meg szólunk valamiért, akkor meg, kár… kár…
Budapest, 2005. június 15. – Kustra Ferenc József- szabadságharcaink emlékére!
A sorsunkban…
Folyvást támadás alatt vagyunk immár ezer éve,
Az óta nem váltunk távol-közeliek ínyére!
(Septolet)
Hazatalálás,
Honfoglalás,
Honalapítás.
Saját a kultúra,
Készülés bosszúra.
Európa védőbástyája mindig…
Lesz így mindig?
Vecsés, 2021. július 31. – Kustra Ferenc József – íródott: a történelmünkről… [És a múlt nem törölhető, még akkor sem, ha van, akinek nem teszik…]
Folyvást támadás alatt vagyunk immár ezer éve,
Az óta nem váltunk távol-közeliek ínyére!
(Septolet)
Hazatalálás,
Honfoglalás,
Honalapítás.
Saját a kultúra,
Készülés bosszúra.
Európa védőbástyája mindig…
Lesz így mindig?
Vecsés, 2021. július 31. – Kustra Ferenc József – íródott: a történelmünkről… [És a múlt nem törölhető, még akkor sem, ha van, akinek nem teszik…]
