Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
Karjait
S a szerelmek lelkesítő
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Álmosd, 1813. június 11. után

Minden virágnak, minden kis fűszálnak
Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
Oh szerelem, te szívek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiába vár?
Nincsen leány, ki engemet szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
Nincsen leány, ki véremet lemosná
E homlokról, mely megköveztetett!...
Magam vagyok, mint a szőlő karója,
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
Igy foly le tőlem árván, egyedűl,
Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
A halál hideg ölelésitül.
S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, amely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat.
Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

Hazugság, amit annyiszor hallottam,
Hogy ölni képes a nagy fájdalom.
Különben már rég nem volnál magadban,
Veled fekünném, édes angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze, melynek
Csapásától az élet fája dől...
A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
De nem fáradva, folyvást rág belől.