Folyik a víz,
Folyik vele együtt a pici szívem.
Elsodorta elsodorta messze a pici szívem,
Mit tegyek? Mit tegyek?
Ússzak utána?
Vagy hagyjam had sodorja el a messzi világba.
Nem hagyom! Nem hagyom!
Most tudtam meg igazán,
Hogy kellesz nekem drágám.
Gyere vissza ne hagyj el,
Én nélküled senki sem leszek.
Ha kell megverekszem érted,
De te akkor is az enyém leszel szívem.

Ó, ha a bérlet nincs a kezednél, s felmutatáskor
kapkodsz tárca után, keresed zsebeidben,
s néz szigorúan a közlekedési vállalat által
felkent bérleteket figyelő sok strázsai őrző,
és a tömegnek, mint folyamoknak torkolatában,
lassul a sodra, és temiattad várnia kell, hogy
bérlete felmutatása után már gyorsan a másik
közlekedési eszközön álljon összeszorulva:
várja a bolt vagy várja a cég őt, nincs pihenése,
és így múlnak az évei, napjai szállnak a széllel,
míg csak az élet-bérlete egyszer örökre le nem jár.

Poshadt emberi törmelék irritálja elgyötört talpamat,

Roncsolja a már megnyűtt bőröm, ami csontomon maradt.

Tüdőmet vadul nyesi a csípős levegő, csonkolja a testemet,

Saját lényem, sötét fényem, ami önmagamba eltemet.



Koplal a lelkem, az üres holnap asztalánál várja csak eledel,

Dézsmálja a semmit, miközben testem egy üregbe süllyed el.

Üt a dühödt tegnap, ami a szenny csatornájából kel útra,

Műanyag lovon érkezik a bosszúja és büntet újra és újra!



Hazudok, ha hitem van, és akkor is, ha nincsen másom,

Tagadok, ha vallatnak, de közben mások sírját ásom.

Ítélek, ha hibát látok, pedig én magam vagyok a Tévedés,

A természet folyamában a rozsdaszemű ébredés.



Vak vagyok és veszélyes, elmémet nem látja el ismeret,

Úr vagyok, kit szolgál a világ és szolgálnak az istenek.

Rém vagyok, kitől riadva rettennek meg a néma rabok,

De a múltam kölcsönből építettem, arra kamatot kapok?



Törmelékbe zuhanok végül, elnyel az emberi hulladék,

Gyalogutam áporodott pusztulásába könnyedén behullanék.

Mint puha párnák közé, úgy esem a semmibe, ahol van a helyem,

Bevontat a vég oda, ahol majd álomba hajthatom a fejem?

Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .