Vándor vagy e földi világban,
Ide születtél válladon tarisznyával.
Tartalmát te válogattad magadnak,
Földi utadon kísérő társadnak.
Vándorlásod itt meddig tart,
Te döntötted el még odaát.
Így utadat magadnak tervezted,
S a cél, megvalósítsd tervedet!
Ne félj hát, ha nehéz az utad,
Nehézséget is te választottad.
Batyud tartalmát jól felhasználva,
Találsz gyógyírt minden bajra.
S amikor tarisznyád már kiürült,
Tudni fogod, hogy utad is beteljesült.
Készülj hát vándor új út vár reád,
Hidd el ott örömmel várnak Te rád!
Letetted gondokkal tele súlyodat,
Magaddal viszed a tapasztalatodat.
Vándorlásod más világban folytatódik,
Ott angyalok lesznek segítő társaid.
Földi életed csupán emlék lesz már,
Megvívott csatákra nem is emlékszel már!
S ha egyszer mégis visszavágynál,
Jussanak eszedbe kiket szeretettel itt hagytál!

Öröktől, örökké tartó változó Világ,
végtelen halmazban atomok, energiák,
szerte mágneses terek, s vegyületek kuszán,
a morajló Mindenség mélységes basszusán.
Törvényszerű keringés, kölcsönhatás, rendek,
hol nincsenek vágyak, sem álmok és érzelmek,
nincsenek lények kik a szépséget élvezzék,
értelmek sehol, hogy a titkokat megfejtsék.
Határtalan áradó örökkévalóság,
tökéletes egyensúly, lebomlás, fonódás,
tovatűnő fényörvény, tündöklő csillanás,
halott birodalomban megdermedt suhanás.
Az időtlen szerveződés céltalan menet,
de értelmét adta egy rezgés: a létezet.*
Mely ébredés, a véletlen folyamat része,
s az élet értelme, célja: minden, mi élet.

2014.
(* A szerző szóalkotása)

Hallottam hírét dicső elhullásnak,
igaz hősként, harcban elesetten,
s kik téveszmék áldozatává váltak,
saját vérük árulói lettek.

De azon szív, mely kihívta a halált,
Szabad Honért, s a Szeretettekért!
Nem hatalmi vágy volt, miért hadba szállt,
szebb jövőért küzdött, mit úgy remélt.

Érzékeny, haladó szellemű lelkek;
ily nemes tettre bárki nem képes,
a legdrágább kincsük adták önzetlen,
ama függetlenség érdekében!

Harcosok ők, akik jövőt álmodtak
mert szerettek, s szerették a hazát!
Mert mélységes mély alázattal voltak
eme földért, őseik talaján!

Borongó felhők szállták meg az eget,
takarva a Napot, patakzottak,
dúltak mennydörgőn a sötét elemek,
s az utcákon véres tócsák folytak.

Tudom, tudták gyötrődve, haldokolva,
hogy a golyó nemhiába talált,
s amiért haltak sebzett fájdalomban:
ha megkésve is, de valóra vált.

2014.

Lehet, hogy valamit kellett volna tennem...
Nem tudom már, csak hogy semmit nem tettem.
Nem tudom hibáztatni magamat, se téged...
Minden esemény úgy kívánta: ez itt érjen véget!

Most már csak egy kósza pillanat, amit érzek...
Kicsit félek, hogy elfelejtelek majd végleg.
Elbúcsúztam már ezerszer, magamban.
Hiányzol! Nincs értelme annak, hogy tagadjam!

Egybefolytak a nappalok, és az éjjelek,
Mindig hulla fáradtan ébredek!
Nem is hasonlítok magamra, azt hiszem...
És egy kicsit el is vesztettem a hitem!

Belefáradtam abba, hogy mindig én tegyek...
Köszönöm, hogy itt voltál, de viszlát! Én megyek.
Minden miattam történt. Én hibáztam, nem te.
Ezen már bocs. De senki sem veszekedne!

Mindenki mindig minden elől csak menekül...
Ha megdicsérnek, te akkor érzed magad remekül!
Amikor magad maradsz, az álca azért lekerül...
Ha nem jössz velem, akkor én megyek egyedül!

Nem tudom melyik a legfontosabb emberi érzelem,
Nekem talán a szeretet, neked meg talán a 'kényelem'!
Emiatt is van bennem ennyi sok félelem,
Benned meg azért lehet ilyen kevés értelem!

Tudom, igazat kell írnom a \'könyvembe\',
Mert nem akarok belefulladni a könnyekbe!
Változott minden, és te nem írhatsz helyettem,
Nem mondhatom hátra dőlve : mindent megtettem!

Harcolok tovább, mert harcolni akarok...
Ez tett, és tesz mindig azzá, aki vagyok!
Egyetlen dolog van, amit jól megtanultam,
Hogy bármi is jöhet... Soha fel ne adjam

Gyönyörű kedvesem
Messze vagy és elérhetetlen
Csak az éjszaka bugyraiban
fortyog kínom
S tehetetlen emészt a tűz teérted
Ágaskodó ,
vad csődörként ölelnélek
s mint felhúzott íj feszülnék
ujjaid között
tenyeredbe zárva
Kifulladásig csókolnám
Öled édes-sós nedveit
forró telt combjaid
széttett szép lábaid között
lázas
sóhajaidra várva
S rád fonódnék
lüktető folyondár testtel
ziháló fuldokló lélegzettel
s löknélek
finoman és vadul
s játszanék
tested gyönyörű hangszerén
egyszer fent lennék, egyszer alul
s összeforrnánk
míg apró sikolyaiddal feloldoz a gyönyör
míg eltelik a nap
míg vad vonaglásokkal
eljön az este
ezen a te nálad lévő délkörön
így ölelnélek
ha nem lennél messze
de messze vagy
és elérhetetlen
csak az éjszaka bugyraiban fortyog kínom
s meredt vágyam
tehetetlen
s csak emészt a tűz teérted
messze vagy
nem vagy itt
ölemre venni
hiába
szeretnélek