Oly fiatal voltam még
az ifjúság olyan szép
nem volt bánat
nem volt bú
csak egy szerelmes fiú
Falu szélén kicsi ház
ott lakott a nagyapám
nagyanyó is vele élt
boldogságunk idején.
ott bújtunk el te meg én
szerelmünknek éjjelén.
Az emlék most
vissza tért
régi fakult ,de
szép kép.

Búcsúztatjuk az év végét,
Az Úr 2000-ik évét.
Talán a sors vétkes ebben,
Évről évre kevesebben.

Én is bennt járok már mélyen
Az életem erdejében.
Az út végét nem kutatom,
Meddig érek? Nem tudhatom.

Életerdő, gyermekévek,
Nyírfácskák közt mendegélek.
Akácerdő, fehér álom
Lengi körül ifjúságom.

Jegenyék közt könnyű menni,
Egyenes út, nem fáj semmi.
Szomorúfűz utam állta,
Sűrű könnyem hullott rája.

Most már, tölgyek közé érek.
El-el fogynak az ösvények.
Sötét erdő,.. reccsenő ág,
Itt ott tisztás, pár vadvirág.

Életemnek rengetegje,
Mégis szép volt az út benne.
Akár fénybe, akár sárba,
Elhozott egy új világba,
A harmadik évezredbe.

E két szó mit jelent?
Csupán multat s jelent.
Mi a különbség, érted?
Ha magyar vagy, megérzed.

Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,
Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.
Ifjúság emléke, kis falum harangja
Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,
Mikor képzeletben odahaza járok,
S hullanak, hullanak az akácvirágok.

Itthon vagyok én e távoli világban,
Napégett vidéken, hol hazát találtam.
Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,
A nap sugarával tenger habja játszik.
Ez az itthon, ahol családot neveltem,
Egy élet emléke ide köt már engem.

Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,
Otthon már csak néha álmaimban járok.
Itthon vagyok én e napsütötte tájon,
Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.
Koptatja az idő, felejtés és közöny.,
Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm
Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,
Kettős életemben irányadó voltál.

"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását."
Mikes Kelemenként írok, egyre írok,
Szép magyar szavakkal telnek a papírok,
De én nem levélben öntöm a szívem ki,
Verset írok, pedig nem olvassa senki.
Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,
Néha előveszem s könnyem hullik rája.

Szeretsz Te még engem,
Ha szíved, úgy fáj, mint enyém,
Felülsz a vonatra és robogsz hozzám,
Az a csók amit adtál, nekem, elárulta,
Hogy él még a remény, éreztem én.

Öleltél, csókoltál, símogattál,
Mint ifjú korunkban rég,
Ezt elfeledni nem lehet,
Hiába mondanád, nem szeretsz,
Én nem hiszem el, soha Neked!

én csak érted élek s nem törődöm mással
néked áldozom egész életem
mit törődöm a hamvas ifjúsággal
ha te velem vagy édes gyermekem.

erőm fogytán van,s gyönge már a lábam
de ha téged lát új erőre kap,
és ha szemed boldog csillogását látom
még a sötét felhők sem aggasztanak.

melletted állok,betakarlak lágyan,
elnézem ahogy itt szundikálsz
és amint halvány arcodat szemlélem
megpihen rajta egy fáradt fénysugár.