Sziklakövek s jéghegyek
És a köztes szakadékok
Torzítják a kedvemet.
Tarkómon ingerülten
Lüktetve dobol
S szemem mögül
Feszítve valahol
Kibújna a fájdalom.
Lohol
A konkrétan érzékelhető
Zord-sötét fogalom.
Aztán mégis bent marad.
Szövetek mélységében
Amíg az álom peremén
A holnapba gördülő időben
Egy kampón fennakad
S a máló múltba ragad.

Gondolatok keveredett halmazában
Akár az inas a vászon síkján
Elnyúlik a pillanat ásítva.
Nehezedő tömegvonzás küszöbén
Elrugaszkodva szállnék
De csak az álom szakadékába
Zuhanok

Homok dűnék
Monokromatikus arca
A horizontig végtelen
Ameddig ellát a szem
Tűnő illúziók
Rejtélyek kíséretében
Naponta változik a széllel
A fénnyel
Akár a szellemi benső
Örökmozgása
Az érzelmekkel

Kavargó homokszemcsék
Üllepednek
Felreppennek
És az állandó sivatag
Arculata mást mutat
Mint a tegnap
S a holnap
Titok lappang
Völgyek hűvös árnyékában
Akár az agytekervények
Mélyén

Minden sejt egymagában
Mint homokszem
A nyílt határban
Elveszik

Az Egész-lényeg
Ha összekötődik
Beteljesedik
A csoda
A kapcsolat-harmónia

Éjszaka
Gondolatom
A lelkem feletted lebeg
Őrzöm szíved dobbanását
A Másikfeled.

És a nyitott
Ablakodon beszűrődik
Az éjjeli Csillag-Fény
Titokban
Hozzád simulok én
És szellő is leszek
Érezzél engemet.

Pirkadatig
Vigyázom lelkedet
Holdfénnyel
Fogom a kezedet.

Jaj! Te szép, szerelmetes Veca!
Hulló erdőm, betakarna ma.
Hasadon nyomnálak,
Másoktól óvnálak.
Erdődbe járnék, mint harcosa…

Jaj! Nap már, hágva-égve, végre,
Hulló bánattal, mi is végre…
Fennkölt lenne hágás,
Nem volna kifogás.
Lámpanyél heve, heves végre.

Jaj! Napnak lehet… nekem Veca?
Hulló erőm… ez felturbózza.
Hevítené vérünk,
Jó kutadba férünk…
Kacér húsod, finoman nyalva!

Vecsés, 2019. április 26. –Kustra Ferenc József– Anaforás, erotikus LIMERIK csokor

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Ide születtünk, miért kellene ezt szégyellni?
„Másoknak”, "máshol" miért lehet büszkének lenni?
Amikor forradalom volt kifolyatták apáink a vérüket,
Ezzel megmutatták az igazi, főleg, igaz-magyar lényüket.

Túléltük a mongolok kegyetlen támadását,
Török sem állította meg a szív dobogását.
Folyt bizony a magyar vér, ezernyolcszáz közepén.
Sőt, ezerkilencszázban is majdnem a közepén!

A magyarnak fontos, hogy a magyar szívek dobogjanak,
Meg, hogy mindig megfeleljenek a nagy kihívásoknak!
Egy évezrede eleget teszünk... élethullámoknak.

Itt élnünk és halnunk is kell!
Érdemes légy… az élettel!

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Vecsés, 2013. november 7. - Kustra Ferenc József