(senrjú duó)
Időrabló múlt
Szégyentelen és gonosz.
Szépet is beszív…

A múltam, folyton
Belém köt, mint agresszor!
Homokóra áll!
*
(sedoka duó csokor)
Idővesztő múlt,
Csak rossz hatásaival,
Öl a haragjaival.

Idővesztő múlt,
Hibáimmal belém köt,
Bántalmaz minden mögött.
*

(Bokorrímes duó)
A múltad, a saját világod teteje, ott sírsz vagy nevetsz,
Lehet ezt egyszerre, majd a ma mámorában ön -feledsz…
Görcsök, és a kínok kínja, azonos platformon vannak,
Meleg, jégeső, sár, szélvihar, mind csak betakarnak…
*
Saját múltamon,
Sírhatnák csak örökké,
Változhatnak méreggé...

Saját múltamon,
Szórakozás végtelen,
Csak a mosolyom minden.
*

Hallódó sóhajok közt, múlt időben kutatva-keresni,
Merj csak néha megállni, és ottan kicsit pihenni
A ridegen modern divatot nem kell folyton követni,
A régi, bevált, emberi dolgokat felrúgni, elfeledni…
*
Hiba teli múlt,
Mernék csendet kívánni,
Mindennel boldogulni.

Hiba teli múlt,
Divatosan hallgatni,
Ember tudjon szenvedni.
*

(3 soros-zárttükrös)
Addig élvezzük a jelent, amig nem rugaszkodik neki és elszalad,
Mi pár perce még az élt jelen volt, olybá tűnik most épp beleragad…
Addig élvezzük a jelent, amig nem rugaszkodik neki és elszalad.
*
Múltban hagyott múlt,
Örömömet fizettem,
A jelenért jeleztem.

Múltban hagyott múlt,
Csak nyugalmat akartam,
Másba bele fáradtam.
*

(Senrjú csokor)
Múlttal, békében
Kell élni a jelenben.
Beletörődés.

Tétován élek,
Jövőt várva remegek.
Tétován lépek.

Múlt már hasztalan,
Életakol romba dől…
Jövő, milyen lesz!

Vágyam lekötöz,
Múltam még folyvást üldöz!
Múlt már nem előz!
*
Békével élni,
Egészen a jelennel,
Jövő felé menetel.

Békével élni,
Felejteni a múltat,
Maradjon az akarat.
*

(3 soros-zárttükrös)
Múlttól várjuk, amikor velünk elszalad,
Lesz ilyen, ha jobb dolga nem akad…
Múlttól várjuk, amikor velünk elszalad.

Az elvárásom,
Ha már velünk haladna,
Messzire is mozogna.

Az elvárásom,
Jobb dolga is lehetne,
Jó messze is mehetne.

Vecsés, 2019. július 3. – Arad, 2023. június 18. - Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában. A sedokák: szerző-, és poétatársam Ghica Izabella Iasmina munkája!

Mit remélsz mondd, mikor feledni vágyol
mindent, mi bántott oly nagyon,
s mégis: mindennap arra ébredsz,
hogy könnyek folynak az arcodon?

Hiába űznéd mindenáron, mégis:
mindennap úgy jön el,
hogy pokollá teszi ébredésed,
s testedből szinte tűz lövell.

Felednél mindent. S tán megbocsájtasz
annak, ki ártott oly sokat,
de szemébe nézve szinte látod,
milyen hatalmas bűne van.

Mit remélsz, mondd? Lépj hát túl rajta!
Sok minden van, mi szebb lehet,
annál mi most van. Ne sajnáld többé
ami elmúlt, hisz jobb jöhet.

Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,
ha a néma csöndben felsóhajt az est,
ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,
s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?

Ki mondja azt, hogy el lehet feledni
és a vállain habkönnyű pehely,
minden kis apró csöppnyi tévedése,
s nem húzza le a hatalmas kereszt?

Próbálna bár, de nehéz továbblépni,
s lábaira már hínárként tapad
a súly, s mintha ingoványban járna,
úgy roppan meg a gondjai alatt.

Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni
mintha nem történt volna semmi sem,
hiszen te látod, bármerre visz lépted
sötét árnyékba nyúl az esti csend.

Hosszú az út, és nehéz a lépés,
de te ne add fel! S mégis adj helyet
magad mellett, most bármilyen nehéz is
elhinned azt, hogy lehet még neked

könnyű álmod, mit nem téphet széjjel
gonosz ármány, és egyszer úgy jön el
álmaidban majd, mi nem vált valóra,
hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.