Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .

Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.

Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.

Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.

Semmi.
Csak mintha hajnalodna,
Lassan lebukik a hold
Pirkad már Arad felől
S eszembe jut: éjszaka volt.

Egy borospohár félig tele
Őríz, mintha joga volna.
S messziről, mintha elveszett álmom dalolna.

Tétován állok
Keresem az álmot, amely tovaszállott.

Lassan lebukik a hold,
S eszembe jut, éjszaka volt.

Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kutatva járok, kutatva járok.
Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kacagnak vígan a boldog párok.

A lombos fák mind rám nevetgélnek,
Zajuktól messze, messze riadok,
Hahó! Az erdő kisír magából
Mert én itt árván, egyedül vagyok.

Harasztos fűben és bokrok alján
Ezernyi nyüzsgő, vidám, boldog zaj,
Felém integet az erdő s a rét
S a fák tövéből a vidám kacaj.

Ó jaj, az erdő kisír magából
Futok, futok a lombozat alatt,
Máshová megyek egy párt keresni
S az erdő, a rét utánam kacag.

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Az éjjel suhan szelíden,
Az árnyban egy gyermek pihen.
Távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik az éjjel panaszát.

A kert alatt egy dal kél csendben,
Felszáll, és elhull megdermedten,
Majd felsír. A gyermek hallgatag
És a dal szökik a kert alatt.

Márciusi estén,
Ha fakadnak hívó, hívó nóták,
S téged keresvén
A vér, a nász himnuszát zokogják.
Gyermekem pihenj,
Itt tiszta éjjel fed el csendben
Ott sírokkal teli a föld
Itt tiszta víz foly hűs erekben,
Ott beteg múzsa lantja költ.

A nóta száll az éj során.
A gyermek indul tétován
S távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik el az éjjel panaszát.