Te vagy a nap s égeted a testem.
Te vagy a tét, amiért feladom mindenem.
Te vagy az eső, mi lehűt csendesen.
Te vagy a föld s porodtól létezem.
Te vagy a szín mely kápráztatja a szemem.
Te vagy a fal, amitől kétkedem.
Te vagy a fény, ha más nem világít.
Te vagy a hang, ami fejemben irányít
Te vagy a végtelen, melyhez fogható nincsen.
Te vagy a lét, ami nélkül semmi sincsen.

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.

Sokmilliónyi vágyálom után
Megálltunk az evolúció zsákutcáján.
Ősi szellők őrzik vándorlásaink nyomát,
Sárkunyhók épültek az idők folyamán.

Ősanya varázsán nyíltak iskolák,
Csillogó dübörgéssel lettek diplomák.
Kalapunkat elfújta a szél is,
Táncunk, dalunk megmaradt mégis.

Háborúból hazafelé,éhezett a katona.
Bárhová is kopogtatott,enni nem kapott soha.
Bejárta az egész falut, adnának-e alamizsnát.
De mit kapott nem fedezte szegény vacsoráját.

El is határozta gyorsan, felkapva egy nagy követ.
Főzök ebből levest én! Keresek olyan helyet
Első falu első házán kopogott a katona.
Gondolta, hogy itt lesz kőből mindjárt finom vacsora.

Öregasszony nyitott ajtót. Köszöntötte a legény.
Alamizsnát jöttem kérni bár nem vagyok én szegény.
Vizet, s lábost tud-é adni?Főzni valót hoztam ám.
Finomabbnál finomabb kővel teli a tarisznyám.

Ámult-bámult a vénasszony. Kőből főzni lehet-e?
Ha megtanul bizonyára gazdag lesz az élete.
Gyere-gyere invitálta. Mutasd hogyan csinálod.
Mindent adok mi kell hozzá, ahogy te csak kívánod.

Lábost, vizet hozzon kend,tegye fel a tűz fölé.
Mikor a víz már rotyogott, kavicsot dobott belé.
Kevergette,kevergette.Az öregasszony meg csak leste.
Finom leves lesz majd ebből, mire leszáll az este.

Kóstolgatta,kóstolgatta.Csettintgetett nagyokat.
Egy kanál zsír kéne belé, ha a háznál az akad.
Hogyne lelkem akad az itt.Van kint a kis kamrában.
Ha kell bele egy csipet só is, mondjad nekem csak bátran.

Csipet só is,s egy kis krumpli édesíti a követ.
Ha hozna bele, ha már megy, a kamrából jövet.
Serény asszony lótott-futott. Hozott mindent, amit kért.
A vidám obsitos az apróságért jó vacsorát ígért.

Mondja hősünk:-nagyon finom, szinte kész is.
Valami tán, egy kis kolbász kéne bele mégis.
Hozom-hozom mondá szüle, s szinte suhan.
Ahogy titkos kamrájába a kolbászért rohan.

Kész is lett a kőleves. Jól laktak tőle nagyon.
Gondolta az öregasszony, ez a kő egy vagyon.
Sokat ér az. Sokat ér az. Kőből levés. Nahát!
Sosem látott a vénasszony még ekkora csodát.

Add el nékem a csodakövet. Kérlelte a legényt.
Szinte ráncigálta, nem engedte elmenni a szegényt.
Nohát, legyen. Nohát, legyen. Száz forint az ára.
Gazdag lett a szegény legény. Pedig eddig felkopott az álla.