Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.

A hideg szél zúg, süvít házról házra,
E fájdalom láncán ölel karom a félhomályba.
Szegény hajlékunkba bemenekült a nyomor,
A fényes csillagok alatt idevándorolt.

A nyomorba suhant lelkünk, kémlelik a Holdat,
Jön a tél, ölni akar megint
Hideg házainkban, mint tavaly,
A fekete, fagyos éjszakák.

Ablakom zörgetik,
Kenyeret hozott át apám,
Könnyező, kék szemén fáj a nyomor.
Felsüvít a hóvihar ezen a tájon.

Reményem gyötrő, édes álom,
Bús éveim üres napjain
Jöttél felém, mint egy ismerős csillag
Az esti alkony tüzén.

Kihamvadt parazsam fellobbanni látszik,
Legyőzve a gravitációs erőt!
Messze nyúló égi álom
Messzire visz szívem szerelmes hintaján.

Fájdalmas szívem szenvedéllyel átölel,
Arcomat örömkönnyek lepik,
Ó! A szerelmünket szétszakítani
Gyötrő kínt okozva ki teszi!

Talán egy régi barát, ki titkon öleli?
Szép életünk el fogja zülleszteni!
Ördögi koporsót ácsolnak nekem
Szívem sebesen verdeső aortáján.

Két év múltán

Szívemben egy új vágy remeg,
A múlt végre porba hullt,
Feltűnik egy tündéri nőalak,
S a kietlen havas tájon új élet fakad.

Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

Bőrszín nélkül, pigmentált nélküli sors

Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk.
Nem kell a testünknek szín,
Csak mi szín nélkül legyünk.
Egyenlők leszünk.
Sorsunk összefonódva
Békén élhetünk,
Végre tán boldogok lehetünk.

Száll a dal, peng a gitár,
Száll a dal, röpíti a vágy.
Barna bőrünket elviszi
Egy szürke kis szárnyú madár.
Istenem, hát mért van gyűlölet!
A sötét fellegek felett
A napfény megpihen.
A parkban a padon te is mellém ülhetel.