Tábortüzek égnek messze,
A Vajdának ez lett veszte!
Belekapott a rongyába,
Rongyába és a hordába!
Így lett füstös, kormos népe,
Fekete lett rücskös képe.
Indiából jöttünk sorban,
Bővelkedtünk a jó borban.
Előőrsünk jó hírére
Meneteltünk mind messzeségre.
Nagy folyón és tenger partján,
Legényeink ottan portyált.

Ezernégyszáztizenhétben
Érkeztünk meg Magyar földre.
Vajdánk Zsigmond királlyal ment vele,
Így lett neki menlevele.
És azóta szaporodva
Közel majd egy millióra.

Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.

Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.

Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.

Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.

S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.

Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.

Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.

A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.

S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.

Felhők között legelésző égi bárány,
Hangfoszlány az éteren túl,
Testem leszáll,
Földre érve lettem
Nyomorgó, elnyomott.
Gyűlölettel övezett,
Trónfosztott, guberáló koldus.
Láp, mocsár, ingoványok szülötte,
Fekete füstszmog ivadéka.
Söpredék, nemkívánatos betolakodó!
Elvágyom innen felhők közé,
Lenni legelésző égi bárány.

Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.

Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!

Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.