Vágyakozás; versben, apevában, haikuban…

Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…

Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!

Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…

Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…

Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…

Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?

Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….

Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!

Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.

Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt.
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod;
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?

Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem,
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.

Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!

Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…

Vecsés, 2017. április 12. Kustra Ferenc - a Don-kanyarban 1943. január 12.-n indult meg a végzetes -orosz- ellentámadás.

(Septolet)
Csönd pelerinemben ücsörgélve
Bámulok? nézgélve.

Fejem üres,
Vadkutyám rühes.
Létem színpadán,
Lét-létrám fokán,
Örökbe-maradván?
*

(Senrjú)
Tán? gondolkodnék,
De fejem üres, kutyám?
Színpadon vagyok.
*

(3 soros-zárttükrös)
Lét létrám alsó fokán, vagy? elkárhozva,
Innen már rég? menekülnék rohamozva?
Lét létrám alsó fokán, vagy? elkárhozva.
*
Mi a fenére gondolhatnék, amikor nincsen mire!
Ugyan kire gondolhatnék, amikor nincsen is kire?
Mi a fenére gondolhatnék, amikor nincsen mire!
*

(Halmazrímes)
Üres az életem, mint egy nagy lyukas kas,
Nekem reggel nem kukorékol a kakas.
Életemet megmászni? Hogy, amikor magas?
Életfámon följebb mászni? Hogy, ha az odvas?

(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy nekem már csak nem sok, de kicsi van hátra,
Ezt hányingerben letölteti élet hullámzása?
Biztos, hogy nekem már csak nem sok, de kicsi van hátra.

Minek is örüljek, amikor nekem nyűg az öröm,
Most biztos fölvenném, de nincs meg, sosem-volt ködmönöm?
Minek is örüljek, amikor nekem nyűg az öröm,
*

(Sedoka)
Életbánatom
Mint zászló lebeg fentebb.
Kit érdekel? elegem?

Életbánatom
Folyvást csak körbeölel.
Ez mért nincs észlelettel?

Vecsés, 2020. február 2. ? Kustra Ferenc

Dér csipkéje szürke ágon,
dermedtség ül szabadságon.
Rám fagy, látom, hogy lélegzem,
zaj vagyok a téli csendben.
Reccsen az ág, ahogy lépek,
moccan valami... az élet
riad, rebben körülöttem...

...hogy jöttem, félelem másnak,
nyugtalanság e világnak.
Őz bámul rám, már megszokott,
a távolság egyre fogyott,
bár túl közel ma sem enged.
Figyel, rám szán néhány percet,
fáradtan néz, elgyötörten.

Fejem fölött szárnycsapások,
szajkó jelez, hogy itt járok.
Ricsaj támad fent a fákon,
hárman vannak, egy kész kánon.
Misztikus tér, leszáll a köd,
hallom még a vadászkürtöt...
s valahol egy puska dörren.

HA, MINT MONDJÁK . . .

Ha, mint mondják, mindegyikümk
Számtalanszor reinkarnált,
Egy ezer példát sorolhatnák
Mely szerintem mind bevált.

Hogy merem én állitani
Hogy Káinnál külömb vagyok?
Ki tudja mennyi emberélet
véres nyomaimban sajog?

Nyeregben látom magam
Barbár mongolok között
Íjal, nyíllal, görbe kardal
Ki több csatában hősködött.

Biztos volt egy idö
Mikor ár volt fejemen,
S csalás és lopással
Kerestem a kenyerem.

És talán egy élet melyben
Csaló helyett bohóc vagyok,
Vagy talán egy trubadúr
Ki alul tetüs, felül ragyog.

És miért nem egy lezser élet
Melyben csak juhászkodok?
Egész nap csak szundikálok,
S mosolygok ha rágondolok.

Vagy talán egy őrült
Párnázott cellába zárva,
Hol éjjel-nappal őrjöngök
Kegyelmes halálra várva.

Miért nem tibeti szerzetes
Ki megváltásért fohászkodik
Ima gyöngy az ujjai közt
Ki egész nap cask imádkozik.

Vagy talán egy tudős ki
Egy vén toronyban elvonult,
De kinek a tudománya
Már évek óta elavult.

Épp úgy vagyok e világban
Mint a sürgő világ bennem van.
Már egy ezer maszkot hordottam
Jártam palástban és rongyokban.

Szép vagy te szépséges csinos indiánlány.
A fejemen, disz van tolla tollú vannak,
ott Élnek az indián Táborán,
Mint tőbb visszahóditja kalandos, izgalmas,
Elpattan a láb Nyoma,
Lovagol indiánlány,
Lovagol indián Nyáron,
Megmenti indián holdat,
Lovagol Lovagol
A Lázadó indián főldjén,
Lovagjatok Lovagjatok
A Western vadnyugat
Lovaglás Lovaglás
Hordjatok a kötelet,
Lovaglás Lovaglás
Támadj Védekezz.