Idő 
Értékelés 
Értékelés Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.
Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.
Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.
Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.
Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.
Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.
Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.
Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.
Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.
Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Elmélkedés a lélekről…
Lelki párnád szegletén, nyugtatod a fejed,
Álmodsz de, ernyedtségedben mozog a kezed…
Ölelkező pillák...
Félálom édes álmot szül.
Kezem kezedhez ér.
*
Lassan vége a nyárnak és kiveszőben az izzadt képek,
Izzadtságcseppek, már nem lesznek a szemedben látás-fékek.
Vágy
Szőte
Szép álom.
Szerelembe,
Test, testet izzaszt.
*
Fáradtan pihensz, de utad kivilágítva, éppen ezt álmodod,
Képzeletbeli érzésekbe, magadat lassan belefásulod…
Utam hozzád vezet, oly ragyogó, fényes,
Majdhogynem elhittem... álmom vétkes.
*
Fejedet már lehajtottad a lelki párnádra?
Fáradtságtól reményed sincs… hát még, jövő mákra!
Párnán pihen fejem,
Elvesztettem hitet, reményt.
Elfáradt életem.
*
A pillanat képzelete, vajh’ a képzelet pillanata?
Párnádon a fejed, álmodban csendül, udvar madárdala…
Mily’
Szépen
Trillázik,
Dalát hallom,
Szerelemről szól.
*
Álmodj a párnádon, öntsd bele reményt, a holnapi mákba,
Lankás domboldalon, bicajozz le a mai valóságba…
Álomvilágból valóba érkezek,
Napsugár ébreszt, reményt érlelek.
Talán még élhetek...
Vecsés, 2015. január 15. – Szabadka, 2017. augusztus 14. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá HIAQ -kat, apevákat és 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítés címe: ’Ölelkező pillák...’
Lelki párnád szegletén, nyugtatod a fejed,
Álmodsz de, ernyedtségedben mozog a kezed…
Ölelkező pillák...
Félálom édes álmot szül.
Kezem kezedhez ér.
*
Lassan vége a nyárnak és kiveszőben az izzadt képek,
Izzadtságcseppek, már nem lesznek a szemedben látás-fékek.
Vágy
Szőte
Szép álom.
Szerelembe,
Test, testet izzaszt.
*
Fáradtan pihensz, de utad kivilágítva, éppen ezt álmodod,
Képzeletbeli érzésekbe, magadat lassan belefásulod…
Utam hozzád vezet, oly ragyogó, fényes,
Majdhogynem elhittem... álmom vétkes.
*
Fejedet már lehajtottad a lelki párnádra?
Fáradtságtól reményed sincs… hát még, jövő mákra!
Párnán pihen fejem,
Elvesztettem hitet, reményt.
Elfáradt életem.
*
A pillanat képzelete, vajh’ a képzelet pillanata?
Párnádon a fejed, álmodban csendül, udvar madárdala…
Mily’
Szépen
Trillázik,
Dalát hallom,
Szerelemről szól.
*
Álmodj a párnádon, öntsd bele reményt, a holnapi mákba,
Lankás domboldalon, bicajozz le a mai valóságba…
Álomvilágból valóba érkezek,
Napsugár ébreszt, reményt érlelek.
Talán még élhetek...
Vecsés, 2015. január 15. – Szabadka, 2017. augusztus 14. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá HIAQ -kat, apevákat és 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítés címe: ’Ölelkező pillák...’
Meditált a szerzőpáros… Haikuban és 10 szavasokban.
A csend borzongó!
A villám, nagyot csattan.
Vad időjárás.
Villám szárnyak földre csapnak,
Vihar tombol robajjal, betörik néhány ablak.
*
A csendem zajong.
Dió koppan fejemen.
Diós a bejgli.
Dió könnyűvérű leütést alkalmazott,
Nem fájt, mit természet, régen szabadalmazott.
*
A csend felfigyel
Ég-zajok hangjaira.
Vadludak jönnek.
Ismerős hangok, szárnysuhogás,
Vadlibák V-ben repülnek! Tavaszt hirdet lágy szélsuhogás.
*
A csendem nyűgős.
Távolban patazajok.
Lófogat motor.
Távolodó lovasfogat zaja, hallik
Felkavaró emlék (távozol…) ébred elmémben, zajlik...
*
A csend szépséges
És nagy nyugalmat áraszt.
Nézek sehová.
Behunyt szemmel, semmibe bámulok, kergetek ábrándot.
Csend ölel, meghitt lelkiállapot.
*
A csendem, vidám.
Temetésről kacajok…
Halál, lehet víg?
A halál nem válogat,
Sírunk vagy nevetünk...? Nem teljesít kívánságokat...
*
A csend fájdalmas
Síremléknél… ott ülve.
Süket csend-magány.
Szeretteid elvesztése fáj,
A temető csendje, magány... szívedbe, gyilkos-sebet váj.
*
Csendem, szerelem.
Kezét fogva szeretni…
Csend, már vakító!
Szerelemben kikapcsol a józanész,
Mámor fénye vakító, szíved után mész.
*
A csend fülsértő
Egy cella magányában.
Bűnözés… oka.
Cella csendje elviselhetetlen,
Miért tetted...? Füledbe a kérdés zeng szüntelen.
Vecsés, 2017. október 9. – Szabadka, 2018. január 20. - Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam: Jurisin Szőke Margit. A 10 szavasok címe:” A csend sokoldalúsága.”
A csend borzongó!
A villám, nagyot csattan.
Vad időjárás.
Villám szárnyak földre csapnak,
Vihar tombol robajjal, betörik néhány ablak.
*
A csendem zajong.
Dió koppan fejemen.
Diós a bejgli.
Dió könnyűvérű leütést alkalmazott,
Nem fájt, mit természet, régen szabadalmazott.
*
A csend felfigyel
Ég-zajok hangjaira.
Vadludak jönnek.
Ismerős hangok, szárnysuhogás,
Vadlibák V-ben repülnek! Tavaszt hirdet lágy szélsuhogás.
*
A csendem nyűgős.
Távolban patazajok.
Lófogat motor.
Távolodó lovasfogat zaja, hallik
Felkavaró emlék (távozol…) ébred elmémben, zajlik...
*
A csend szépséges
És nagy nyugalmat áraszt.
Nézek sehová.
Behunyt szemmel, semmibe bámulok, kergetek ábrándot.
Csend ölel, meghitt lelkiállapot.
*
A csendem, vidám.
Temetésről kacajok…
Halál, lehet víg?
A halál nem válogat,
Sírunk vagy nevetünk...? Nem teljesít kívánságokat...
*
A csend fájdalmas
Síremléknél… ott ülve.
Süket csend-magány.
Szeretteid elvesztése fáj,
A temető csendje, magány... szívedbe, gyilkos-sebet váj.
*
Csendem, szerelem.
Kezét fogva szeretni…
Csend, már vakító!
Szerelemben kikapcsol a józanész,
Mámor fénye vakító, szíved után mész.
*
A csend fülsértő
Egy cella magányában.
Bűnözés… oka.
Cella csendje elviselhetetlen,
Miért tetted...? Füledbe a kérdés zeng szüntelen.
Vecsés, 2017. október 9. – Szabadka, 2018. január 20. - Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam: Jurisin Szőke Margit. A 10 szavasok címe:” A csend sokoldalúsága.”
Labirintus nyirkos mélyén
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.
Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.
Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.
Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.
Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.
Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.
Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.
