A fák között az ég alatt
Csak jár, csak jár a kósza szél
Hajnal dereng, felkel a nap
S ezer bokornak árnya kél
Csak jár, csak jár a kósza szél.

Egy öreg fűznek ága leng,
Fent csókolódzik két galamb
Reszket a bokron át a csend
Bennem sír a lélekharang
Fent csókolódzik két galamb.

A homályban, hajnal fényben,
Harang kondul, bús és rekedt,
Csengő hangja sír a szélben
Gyertek hozzám kis gyermekek,
Harang kondul bús és rekedt.

Valamikor Istent láttam
Fűben, fában és bokorban,
Kedves, vidám gyermek voltam.

Valamikor a tavasszal
Én is újra felvidultam,
Most a vágyam sír fel bennem:
Milyen jó, hogy gyermek voltam . . .

Rámült a késő, zord magány
Hegedűszó szólt az éjszakán.

Néha felsírt hangja lágyan
Benne reszketett a vágyam.

Rámült a késő zord magány,
Egy emlék szállt az éjszakán.

Bedugtam mind a két fülem
Hogy ne halljam a nótát sem:

De szállt a nóta csendesen
És haldokolt a szerelem.

Én látlak jönni . . .
Fejed körül koszorúval,
Szemedben a régi búval.

Piros virágok intenek,
Vidám tündérek szállnak,
S a földre rózsát hintenek,
Én itt, az éjben várlak;

Én látlak menni . . .
Eltűnik a tündér, a virág,
S nem történt semmi.

Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .

Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.

Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.

Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.