Úgy érzem, hogy gazdag vagyok
van nekem egy fabatkám.
Neked adnám kisangyalom,
hogyha kezed foghatnám.

Inkább hagyjuk, nem kell nekem
nem ér az még annyit sem.
Tartsad meg a kicsiny kezed,
szingli leszek szerintem.

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Ecsetem szavakba mártom
vászonná vált a papír,
a színekkel vígan játszom
átfestheti egy radír.

Szavakból festek képeket,
mit csak érezni lehet,
míg élhetem az életet
nem kopik el az ecset.

Felkúszik a dér az ágon
rátelepszik csendesen,
hólepel ül fent a fákon
nem hagyja így meztelen.

Tél uralja már az erdőt
jégcsap szülte kardokkal,
vöröslő nap szabta ernyőt
beborítva bíborral.

Szabadon békéről álmodni,
Istenben, Istennel dicsőségben,
Csak annak vágya, kinek e béke,
Utazás a végtelenbe.
Lüktető világunk káosz a rendben,
Ingaként leng holtan a mindenségben,
Cikornyás élet, siker és fölény,
Igéz Lucifer, a lázadó s álszerény,
Diadalüvöltés a végzetén.
Istennel, Istenben dicsőségben,
Utópia, vágy, álom marad csak,
Mindörökre.