Elfolyt a méz a köpűből,
A köpű is romba:
Beléesett egy vén medve
Világfájdalomba;
Dirmeg idébb, dörmög odább,
Hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
Fiatal koromba!

Nem őrizte akkor a méh
Szuronnyal a mézet,
A szamóca és a málna
Bővebben tenyészett;
Nem volt ilyen hosszu a tél -
Alighogy a talpam
Fölfelé is, lefelé is
Egyszer végignyaltam.

Csöve nem volt a vadásznak,
Az oláhnak botja -
Sem pedig így megviselve
Bundám állapotja.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Barangolva bátran,
Kiskirályi méltósággal
Tetszésemre jártam.

Akkor minden tüskebokron
Nem volt ennyi fészek:
Mély odúból huhogtak az
Udvari zenészek;
Tele szájjal énekeltek;
Szélesen és hosszant;
Ez az apró sok csicsergés
Engemet csak bosszant.

No de 'iszen, bár nehezen,
Tűröm, amig tűröm,
Bölcseségem a világnak
Fogaim közt szűröm;
S ha nem akarja bevenni
A jó tanulságot:
Felfalom egy ásítással
Az egész világot.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
A sokféle Időnek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

Égő sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínü, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kettő nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem,
Szájában és szívében voltam
S ő volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ő ment itt,
Hozzám-hajtott, édes némberem
S akkor volt, amikor nagy-ámulva
Tárta ki karját két szakadt
Egy-ember és megint egy lett újra.
És nem is volt ez szerelem,
Csak visszaforrás újra itt,
E választó, bitang időben.

Kósza időben, kósza nőben
Láttok azóta, ha akartok.
Egy-bennünket cibálva tép
Az egy utcáju Idő, e zsarnok.
Hiába, az asszonyom megőszül,
Hiába, hogy én megkopok,
Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ősz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyulva kacag,
De meztelen előnk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt:
Nirvána szent köde örök ölébe zár,
Nirvána szent köde, mely minden lényre vár,
Mely álommá teszi az Időt és a Tért!

Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn,
Hol minden változó, örök csak a mulás,
Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház,
S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem.

S a büszke tudomány, amely alázatos,
Szomorún válaszol: Nirvána is mese,
Vigasztalás neked, ember, nincs semmise,
Sebedre örök írt az elmúlás se hoz.

Örök minden atom és minden fájdalom,
Volt minden idelenn, mi ezután leszen;
A gyász és a vigasz, halál és szerelem;
Mindig föltámadás van mindenik napon.

Az örök haladás: dicső agyrém csupán,
Örök forgás e lét; az állat visszatér,
Vasketrecébe zár az Idő és a Tér,
Agyad meddőn eseng a Nirvána után!

1

Áldás reátok, ligetemben
Odább iramló csermelyek!
Utaitokon a szép tavasznak
Himes virági termenek.

Ez arc fölött is két patak foly,
Folytok, szerencsétlen könyek!
De halvány pályátok körében
Virágok ah nem zsengenek.

2

Forró sugárokat
Lövel a nyári nap;
Sugári lánghevén
Patak, folyó apad.

O forró nyári nap,
O lángoló sugár,
Könyűmnek árjait
Apasztanád ki bár!

3

Eljött az ősz; a part virága
Hervadva hull a csermelyár habjába.
Eljött a bú; az élet kéje
Kihalva fúl a könyek özönébe.

4

O télnek dermesztő hidegje!
Mely a folyókat lebilincseléd;
O télnek dermesztő hidegje,
Bilincseld le szememnek csepkönyét!

5

Fuss, oh patakcsa,
Fuss csüggedetlen;
Megnyúgoszol majd
A tengerekben.

Hullasz könyüm, hullj;
O a halálban
Számodra is tán
Megnyúgovás van.