Vitorlás hajó volnék, de vitorlám szakadt
És szellő sem rezdült.
Szelném én a vizet, de bizony helyben maradt
Lelkem és megrendült.

Fölismerem, a vitorlások kora lejárt,
Ez hajó már nem sikk.
Szakadt gályák, lékkel küzdenek, sok-sok rabbal,
Izzadtságon siklik.

Globalizált fogyasztói társadalomba,
Evezni nem lehet.
Mert a nagyok, liberalizmus hívek hada
Fújja a vad szelet.

Elveszejtik végleg, értékőrző hagyományt,
Lekopaszítják a létet.
Összeveszejtik ősi, régi családokat,
Bizonytalanítsák létet.

Én ehhez már nem alkalmazkodok.
Én csak úgy a lét szélén surranok.
Társaimmal együtt elhamvadok,
Történelemből… kihullajtatok.

Vecsés, 2005. január 22. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Halott a csend,
amiben járok,
leomló falak közt
romok és átok,
sűrű por lepi
a régi utcát,
valaki cipel
egy kopott urnát.
Benne van a múlt,
a derűs emlékek,
elfeledett könnyek,
sajgó szenvedések.
Egy letűnt gyermekkor
csodás világa,
egy felnövekvő élet
naiv ábrándja,
benne van a jelen
szomorú világa,
s tán benne van
a remény is,
hogy nem éltünk hiába!
Éled majd egy új kor,
éled majd egy új világ,
nem lesznek romok,
nem lesznek sziklák.
Ahol már senki sem konok,
senki sem zokog,
s nem lesznek a porban
üres lábnyomok.
S félelem nélkül
járnak majd az utcán,
de valaki kezében
ott lesz kopott urnám.

Merengve nézel az ablakon,
de nem látsz már túl a dombokon,
ott, ahol zöld-árnyas az erdő,
szelíden búg felette a szellő.

Hegyek ormán nyílik rőt virág,
s megcsillan azon a szép holdvilág,
Kárpátok ölében száll ott az ének,
Magyarok imái az égig felérnek!

Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,
hunoknak vére elhullva áldozott,
vértezve indult olykor egy csatába,
viharral feszítse hitét keresztfára.

Ott, ahol a rónán délibáb játszik,
ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,
ahol hegedűszóra mulat a Magyar,
ahol emléket ölel a Dunakanyar.

Bércei alatt, mint hű kebel,
őriz, táplál és felnevel,
mint szerető gyermekét anyám,
úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!

Ezüst ruhát öltött a Hold,
Nemsokára kereket old.
Az éjszaka félig már holt.
Csillagokat homályba tolt.

Hajnal pírja dereng lassan,
Gyöngy csillan meg madár dalban.
Szellő leng mint könnyed paplan,
Illanó perc zizzen halkan.

A sötétség kékbe osont,
Nap sugara színeket bont.
Ég aljára fénycsipkét font,
Tarka réten harmatot olt.

Minden ablak tárva-nyitva,
Üde reggelt ház is issza.
Város, falu optimista-
Nem lesz ma nagy kánikula?

Cseppnyi pára illan gyorsan
Tikkadó föld marad szomjan.
Száraz felhőn a Nap lobban,
Tűzzel izzik a távolban.
Hőhullám front szinte robban.