Csak szeretni akartam némán,csendesen,
ahogy a hold süt a kerti pad fölött,
halvány fényével lágyan simogatva
mely a pirkadatkor halkan elköszön.

Csak érezni akartam felém nyújtott kezed,
míg egy pillanatra vállamon pihen,
csak szerettem volna egy percre hozzád érni,
mielőtt elillansz halkan,csendesen.

Csak szerettem volna kicsit boldog lenni,
bár tudom hogy végleg nem lehetsz velem,
csak érezni akartam ajkad érintését,
midőn búcsút intesz némán,csendesen.

S aztán elsuhanni,mint szellő a fák közt
bánatos szívvel halkan,nesztelen,
hulló könnyeimet nem is vennéd észre,
amely az arcomról miattad pereg.

Már nem akarom...
A bizonytalanságot,amit érzek.
Az érzelmet,ami fáj.
A fájdalmat,ami bánt.
A bánatot,ami magányossá tesz.
A magányt,ami őrületbe kerget.
Az őrületet,amit te okozol.
Téged,akit én szeretek.
Szeretetet,amitől szenvedek.
Szenvedést,ami megöl.
Halált,ami bennem van.
Magamat,ami elviselhetetlen.
Ezt már nem akarom...

Akarom...
A boldogságot,amit érzek.
Az érzést,amitől mosolygok.
A mosolyt,amit akarok.
Akaratot,ami erőt ad.
Erőt,amit csak tőled kaphatok.
Téged,aki én vagyok.
Magamat,hogy szerethessek.
Szeretetet,hogy vágyjak.
Vágyat,az alkalomhoz.
Alkalmat,az életben.
Az életet,amiben újra élek.
Ezt akarom...

Érzéketlen világ, amelyben mos élünk,
a mókuskerék forog, aggódunk és félünk.
Elszakadt a köldökzsinór ember, s ember között,
távolodni látszik már, mit Isten összekötött.

Gépies az élet, fogytán a szeretet,
szomjazzuk régen az igaz örömöket.
Él még a remény, fogjunk hozzá végre,
kezdjük önmagunkkal, tekintsünk az égre.

Az Istenünk jó, segít, ha szépen kérjük,
mindent megad, ha imáinkkal segítjük.
Ültessünk magot, melyből szeretetfa nyílik,
ápoljuk, gondozzuk, hisz csak ezen múlik.

Ha kibúj t a mag kicsinyke csírája,
hagyd magasra nőni, legyen koronája.
Koronája terítse be az egész világot,
simítsa el az arcokon a megfáradt ráncot.

Szeretetre vágyunk, azon munkálkodunk,
hogy valóság legyen ez, ne csak az álmunk.

A kályha kurjant újra
mint rozsdás, vén csibész.
A téli almák vacka
elfakult nyárt idéz.

Az óra kettyen egyet
és glóriát ígér
az özvegy konty ezüstjén
megbotló lámpafény.

A szuvas képkeretben
a honvéd oly kimért,
s a tábori lap sárgán
elfakult hírt idéz.

Egy olvasószem csillan
Megkérdezné, miért?
S a tükörszárny behajlik,
mert önmagába néz...

Elszorul a torkom, fájó sírás fojtogat,
elrontotta valami talán a napomat?
Egyre jobban érzem, hogy szorítja mindenem,
nem tehetek semmi mást, hagyom, kiengedem.

Esőcsatornáim egyre jobban megtelnek,
mint a vulkán a földből a felszínre törnek.
Erőt vesz rajtam, visszatartani nem tudom,
sírj tovább, csak sírj, a lelkemet nyugtatgatom.

Nem vagyok most boldogtalan, bánat sincs bennem,
miért áztatom hát a testem és a lelkem?
Egy mosoly fut át rajtam, boldogságot érzek,
sírni most oly jól esik, ezek örömkönnyek.