Csak te vagy nekem,
hidd el ezt kedvesem.
Nagyon beteg vagyok,
és most a nap sem ragyog.
Hozd le nekem az égről a napot,
meg a holdat,csillagot.
Hamarosan apa leszel,
és így lesz kerek az életem.
Tudom,hogy ha nekem fáj,
akkor te jobb életért kiáltsz!
Küzdök érted,és a gyerekért,
és ezért mindent,de mindent megteszek én.

Ember szabad? Jó e kérdés!
Vajon mi a felelet?
Mit takar a szabadság szó?
Törjük hát a fejeket.

A szabadságot megélni
parancsszóra nem lehet,
nekünk illene már tudni,
korlátoznak eleget.

Égben szabadon szárnyalva
csakis akkor repülünk,
ha természetben mint madár,
Isten ölén létezünk.

Ember szabad? Mi a válasz?
Igen! Isten megadta.
Ember emberként rabszolga,
hát..., Ő ezért nem tudja.

Nem számít, hogy hány vers
születik, ha rám néz.
Nem számít, hogy hányszor
mondja azt: várj még!

Nem számít, ha könnycsepp
gyűlik szemébe értem.
És azt mondja:
nélküled nem érdemes élnem!

Nem számít, mert elmúlt
s vissza nem jön már.
Csak az emlék marad,
mit itt hagytál...

Fogni a kezed
s érezni tested melegét.
Mindez olyan jó volna.
De vajon mennyit ér?

Mennyit ér a csók
ha más valaki kapja?
S mennyit ér a szó,
ha más valaki hallja?

Van egy szó: örökre.
Emlékszel? Ezt ígérted Nekem.
De most mégsem vagy
itt, mellettem.

Egyszer még visszajössz
de akkor már késő lesz.
Mert az 'örökké' akkor
már nem csak egy szó lesz.

Leszek, ki megfér veled,
Leszek hűvös leheleted,
Magányod sötétjében,
Ha a halál jő a közelgő őszben...

És voltam hívatlan vendéged,
Bár szívesen láttál, mégis eltévedt
Érzésed voltam,
Régi vágy...
Az ürességben a szó tompán koppan.

Vagyok párnák közt a sóhaj,
Ahogy éjszaka a tolvaj,
Úgy lopódzik a kétség,
Mint valami szörnyű betegség
A gyomrod falja föl.
Leszek, ki megtér veled,
Leszek végső menedéked,
Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed,
És ki gyöngéden fogja remegő kezed.