Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

A korral az életcél szélei
Kezdenek bőn elmosódni.
A vágyak már elmosódott álmok,
Üressé válik a kinyílt marok.

Vecsés, 2002. május 20. – Kustra Ferenc József