Hűvös, borús reggelen,
sétál Erős Kelemen.
Nagy mogorván lépkedett,
nézte búsan az eget.

Bajsza alatt dörmögött,
megverem az ördögöt.
Erről is csak ő tehet,
hogy itt vannak a fellegek.

Na, majd adok neki én,
púp fog nőni a fején.
Határozott Kelemen.
Megyek,őt megkeresem.

Pár lépésre házától,
jött a vihar, és zápor.
Rohant vissza Kelemen,
ha elállt majd megkeresem

Ülök a parton, nézem a vizet.
Hátam mögött csendes kis liget.
Csak néha hallik a távolból,
néhány halk hang a városból.

Vízen lebegő úszóm rezzenetlen.
Felbukó kis hal nézi meglepetten.
Na mi van öcsi? Kérdem tőle.
Majd gyere vissza nagyra nőve.

Ma sem fogtam egy halat se,
de megnyugodott lelkem helyette.
Mert a horgászatban azt szeretem,
hogy bún-bajon itt nem jár eszem.

Nézz az égre, nézz csak fel!
Ki játszik a fényekkel?
Felhőn lábát lógató,
pajkos kis manó.

Szivárványon csúzdázik.
Angyalokkal mókázik.
Sipkájából csillámot szór.
Édes dala hozzád is szól.

„Pitypang vagyok égi manó.
Nótázgatni felhőn de jó!
Szeretem a vidámságot.
Küldök neked fényvirágot.”

Elértem életem delét.
Érzem az elmúlás szelét.
Mögém szórom bánatom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Múltam fáj, ez megmarad.
Nem tehetek sokat.
De jövőmet megpatkolom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Mint fájó fogat,
úgy szeretlek téged.

Mint fűszál a nyulat,
úgy szeretlek téged.

Mint jó a rosszat,
úgy szeretlek téged.

Miért mondod azt,
hogy nem szeretlek téged?

Szeretlek. Mondtam sokat.
Vagy tán nem ezt kérted?