(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája,
Levelek meg leszállnak az addig fentről úgy csodált, nézett tájra...
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája.

Van még, amelyik a régen volt tavaszról elmélázik,
De nézi a talajt, hogy ott hova szálljon le… sárgállik.
Az őszi időjárás üdvözlete, hogy sok levelet elküld,
Az avarban meg egy nagy csapat lesznek… vajh’ mint ennyi menekült?

(Septolet)
Elmúlás,
Hervadás,
Nagy utazás.

Levelek! Menjünk együtt,
Magány kiüt…
Úgysem kell már árnyék,
Fényjáték…

(Bokorrímes)
Leszállunk és a lépéseket puhává tesszük,
Talán még a hóesés előtt jól elmerengünk…
Elmúlunk, avart összesöprik… megöregedtünk!

(3 soros-zárttükrös.
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink,
Majd megint zöldek lesznek, fölfogják a szelet, emlékeznek utódaink...
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink.

Vecsés, 2020. augusztus 27. –Kustra Ferenc József– Alloiostrofikus versformában íródott.

Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Arra születtem. Tudom, és érzem,
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.

Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.

Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.

Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.


Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.

Ne bánj sohasem rosszul azzal,
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.


Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.

Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.

Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.

Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.

S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.