Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.

Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.


Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.

Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.


Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!