Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.

Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?

Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?

Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.

Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.

JÉZUS SZÜLETÉSE


Augusztustól, a római császártól,
Rendelet jött ki, a nép számlálására,
Jelenjen meg ki-ki maga városában,
Születési hely szerint, összeírásra.

József és Mária is, nagy útra keltek,
Messze, Dávid városába, Bethlehenbe.
Oda érkezve, már nem volt hely számukra,
A zsúfolásig telt vendégfogadóban.

Végül, csak egy rozzant istállót találtak,
Jobb megoldás nem kínálokozott számukra.
Hamarosan meg is született a gyermek,
Isten fiának jászol lett a bölcsője.

A közelben tűz körül pásztorok ültek,
Hirtelen, nagy fényességre felfigyeltek.
Az angyali hírnök, hozzájuk leszállott,
?Ne féljetek, örömhírt hozok hozzátok.?

?Bethlehenbe, ma született a megváltó,
Krisztus, bepólyálva fekszik jászolában.?
Megjelent, mennyei sereg sokasága,
Zengett az angyali sereg tiszta hangja.

?Dicsőség a magasságos mennyekben,
Az Istennek, és a földön békesség,
És az emberekhez jó akarat.?

Így a pásztorok, gyorsan felkerekedtek,
Hogy köszöntsék a Messiást, Bethlehenbe,
Nagy áhítattal nézték az új szülöttet,
És elmesélték a velük történteket.

Esti égboltot figyelte, távol messze,
Néhány bölcs, csillagtudós, férfi keleten.
Hirtelen, egy szép szokatlanul fényesen,
Ragyogó, nagy csillagot, fedeztek fel.

Új király született, állapították meg,
Uralkodik majd, az egész világ felett.
Elhatározták, megismerkednek vele,
Útjukon, őket e fényes csillag vezette.

Több nap után, Jeruzsálembe érkeztek,
A királyi palotánál érdeklődtek.
Heródes királyban, félelmet keltettek,
Megrémült nagyon, hogy új király született.

Majd megkérte őket, a bölcs tudósokat,
Térjenek vissza a tapasztalatukkal.
Szeretné őt megismerni, felkeresni,
Bölcsek felé, magyarázatul, így szolgált.

Könnyen ráleltek Bethlehenbe Jézusra,
Előtte térdre borultak áhítattal,
Lábai elé tették ajándékukat,
Szép sorban, tömjént és mirhát, az aranyat.

Elmondtak mindet, útjukról beszámoltak,
Elfáradtak, éjszakára ott maradtak.
Figyelmeztették, a bölcseket álmukban,
Rosszat forral Heródes, ne térjenek vissza.

József is álmot látott ezen éjszakán,
Megjelent neki, istennek angyala,
?Kelj fel József, menekülj a gyermekkel,
És anyjával, Máriával Egyiptomba.?

Gyűlöletes haragra gerjedt Heródes,
Messiástól, királyságát féltette.
Minden két év alatti fiúgyermeket,
Parancsra a katonákkal megöletett.

Így József, a kis ded Jézus és Mária,
A figyelmeztető angyali szóra,
Még időben elhagyták Bethlehemet.
Heródes kezétől az Úr mentette meg.

Látod, mit szemed nem lát?
Tán,
Érzed mit szíved sem érez?
Tán,
Tudod mit agyad sem tud?
Sok,tökéletes kérdés
Érzékeny,mély,olykor fájó
De mégis valamiért oly tökéletes kérdések.
Válaszokat keresvén és rajövén arra,
hogy néha sem szemed nem látja
sem szíved nem érzi
sem agyad sem tudja
Amit te látni,érezni,tudni szeretnél.
Valami tökéletlenség de valami
ami közben mégis tökéletes.
Ne keresd tovább válaszaid,
csak
hagyd magad elveszni,a
Tökéletes Tökéletlenségben.

Amikor újra akarnék, hogy keresselek,
Szemed elveszíteni ne merjelek,
rágondolni félve, rettegve.
Vétkezni még egyszer veled,
sirni egész éjjel miért nem lehet?
Válladba kapaszkodni, és térdedig hajolni
Ölelni, kuporogni, a szemedbe költözni és
szobát meszelni illatoddal, élni életet.
Egy életen át szeretni, kettesben,
Te meg én kellene, egyszerre, remélve.
Sietni, igyekezve, hisz nem vagyunk életre ítélve.

Hogyan lehet elvetni tekinteteket?
Sóhajt és szentélyeket kitakarítani,
oly sok érzést, emléket száradni teregetni?
Levetkőzni érintést, kezeket, ölelést ezreket?
Néma szemekre mivel felelhetek vallomást,
érzést és szerelmet ha nem lelek rád nézve,
tekintetedre, az erintésedre sarokba ültetve?
Mit tehetek néma percekre merengve éjszaka,
Ahogy kapkodom szétfutott gondolataim,
hedonista álmaim magányos ámokfutásának
végtelen vágyódását?

Egyedül elég vagyok magamnak megőrizni,
szenvedni akarni, megtartani magamon
csókod, kacsód és alakod, hogy tudd ha
hallgatok úgy is akarok! Rajzolok és tapasztok,
álmot vakolok szentéllyé, meszelek és díszítek sekrestyévé.
Illatot ragasztok homlokom filmvásznára,
szenvedélyt, szerelmet fonok és kötök
melegíteni, kitartani és eltenni későbbre, várni egy szóra,
egy jelre, egy életre. Remélni, csendet keresni,
örökkévalóságot az elmúlásban a kezeidnek,
tarkód melegének, szerelmed szerelmének.

Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.