Idő 
Értékelés 
Értékelés Az út szélén hagyták,
Úgy hitték, hogy meghalt.
Eltűntek pénzével,
Kit az élet megcsalt.
Fák felső gallyai némán
lengtek a szellőben.
Gyászos nyugalom volt
Az elhagyott erdőben.
Füleiből folyt a vér -
Az ütéstől lecsapva.
Elszánt bátorsággal
Az életét feladta.
Úgy hitték, hogy meghalt.
Eltűntek pénzével,
Kit az élet megcsalt.
Fák felső gallyai némán
lengtek a szellőben.
Gyászos nyugalom volt
Az elhagyott erdőben.
Füleiből folyt a vér -
Az ütéstől lecsapva.
Elszánt bátorsággal
Az életét feladta.
Sebesvonaton utaztam…
Néztem kifelé rohanó sebesvonat ablakán
És élveztem, hogy milyen szép, sorjában a táj-látvány.
Változtak a fasorok, zöldes rétek, zöld mezők és erdők,
Minden a lelkembe hatolt… néhol látszottak, parasztkendők.
A haladásunk irama, oly’ igen heves volt,
Nem volt időm nézni: mit csinált vaddisznó, makkolt?
A haladásunk irama, oly’ igen heves volt.
Én a jobb oldalon ültem, nap szembesütött,
Kis-dombos és sík vidék, szépségbe öltözött…
Én a jobb oldalon ültem, nap szembesütött,
(Senrjú)
Nap csak mosolygott,
Szórta ránk a sugarát.
Látvány élménye.
*
Mesés a látvány,
Ránézésre ez idill.
Csak ránézésre.
*
Minden zöld, színes,
Szél nem fúj, lomb nem mozdul.
Nyugalom tája!
Vecsés, 2019. július 11. – Kustra Ferenc József
Néztem kifelé rohanó sebesvonat ablakán
És élveztem, hogy milyen szép, sorjában a táj-látvány.
Változtak a fasorok, zöldes rétek, zöld mezők és erdők,
Minden a lelkembe hatolt… néhol látszottak, parasztkendők.
A haladásunk irama, oly’ igen heves volt,
Nem volt időm nézni: mit csinált vaddisznó, makkolt?
A haladásunk irama, oly’ igen heves volt.
Én a jobb oldalon ültem, nap szembesütött,
Kis-dombos és sík vidék, szépségbe öltözött…
Én a jobb oldalon ültem, nap szembesütött,
(Senrjú)
Nap csak mosolygott,
Szórta ránk a sugarát.
Látvány élménye.
*
Mesés a látvány,
Ránézésre ez idill.
Csak ránézésre.
*
Minden zöld, színes,
Szél nem fúj, lomb nem mozdul.
Nyugalom tája!
Vecsés, 2019. július 11. – Kustra Ferenc József
Magyarok a Nagy Háborúban…
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
Őzekről nyáron
Az őzek, könnyű
Léptekkel elbóklásznak.
Fák közt hűsölnek.
*
Takaró minek?
Erdei fa is szenved.
Őzek, mind hanyatt.
*
Lombkoronák közt,
Napsugár játszik széllel.
Őzek, fa alatt!
*
Erdei réten,
Őzcsapat csak pihenget.
Magányos tisztás.
*
Zengő-bongó az
Erdei tisztás szava.
Őzek lagzija.
*
Andalgó őzbak
A szomorúság szobra.
Kiöregedett!
*
Réti virágok
Közt, őzikék futkosnak.
Az új nemzedék.
*
Ezer illatát
Szórja, zöld rét virága!
Őzek tapossák!
*
Napsütéses rét,
Déli látomásokkal!
Délibáb őzek!
*
Távolban dörgés,
Őzek fület hegyeznek.
Szél is feltámadt!
*
A horizonton
Búza szín olvad kékbe.
Őz is arra néz.
*
Autók zaja,
Behallatszik erdőbe.
Őzek, félősek.
Vecsés, 2016. december 12. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…
Az őzek, könnyű
Léptekkel elbóklásznak.
Fák közt hűsölnek.
*
Takaró minek?
Erdei fa is szenved.
Őzek, mind hanyatt.
*
Lombkoronák közt,
Napsugár játszik széllel.
Őzek, fa alatt!
*
Erdei réten,
Őzcsapat csak pihenget.
Magányos tisztás.
*
Zengő-bongó az
Erdei tisztás szava.
Őzek lagzija.
*
Andalgó őzbak
A szomorúság szobra.
Kiöregedett!
*
Réti virágok
Közt, őzikék futkosnak.
Az új nemzedék.
*
Ezer illatát
Szórja, zöld rét virága!
Őzek tapossák!
*
Napsütéses rét,
Déli látomásokkal!
Délibáb őzek!
*
Távolban dörgés,
Őzek fület hegyeznek.
Szél is feltámadt!
*
A horizonton
Búza szín olvad kékbe.
Őz is arra néz.
*
Autók zaja,
Behallatszik erdőbe.
Őzek, félősek.
Vecsés, 2016. december 12. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
