Kedveske, nappal is szeretlek, s a vak éjben,
De nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…
Pirkadatkor várom, hogy reggel legyen,
Megyek, neked virágért, friss legyen…

(3 soros-zárttükrös)
Ti magatok is egy kedves és törékeny virágszálak vagytok,
Reggel, még a nap sugára is nagy élvezettel süt le rátok...
Ti magatok is egy kedves és törékeny virágszálak vagytok.

A férfiak marcona lelke csak, nálatok keresheti vigaszt,
Aztán már kiolvashatod, hogy csak téged szeret, mint valós „igazt” ...
A férfiak marcona lelke csak, nálatok keresheti vigaszt.

(Septolet)
Álmomban ragyogsz,
Nem is csavarogsz,
Belém-ivódsz!

Tiszta a szíved,
Retteneted,
Nincs neked.
Van, szerelem-becsületed.

Te vagy kicsikém, ki őrzi családi tűzhelyt,
Szerelmes szívünk jól belengi, életműhelyt.
Jó Teveled a szeretet, megyek virágért,
De, most egy hatalmas. tulipán csokorért...

Vecsés, 2026. március 5. – Kustra Ferenc József- Írtam: „Itt a nőnap” c. már publikált versem átirataként

A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…

Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.

Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…

Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...

Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…

Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…

Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.

Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Menj tovább az utadon,
Nehogy sírj a múltadon.

Menj, menj csak előre!
Nézz, tekints… jövőbe!

Süvíts, vagy henyélj, tégy meg mindent,
S lásd, elnyered majd a mindent!

Vecsés, 2013. április 5. – Kustra Ferenc

(Vétkesek közt cinkos aki néma)

Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."

Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?

És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.

Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?

És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.