Néked szól minden, tiéd a dal
Tiéd a sírás, a víg kacaj
Tiéd bús, bánatos életem
Hozzád száll sikongó énekem.
Hozzád a panasz és az öröm
Tiéd az élet, én gyötrődöm.
Heverek kemény kínok között
S az élet, az élet rám röhög.

Hallom dölyfösen hangos zaját
Tivornyás, büszke kacaját
S az életlárma messze elriaszt
Szemem gödrében félénken virraszt.

A Te sötét szemed könytelen
Nem fakaszt könnyet a szerelem
Nem élsz bágyadt, beteg bánatban
Nem fetrengsz álmatlanul ágyadban.
Enyém a bánat, a borzalom
Barázdás, fakó halvány arcom;
Enyém a kín, tiéd az élet
Tiéd a test, enyém a lélek.

Szeresd a fénylő, kék eget
Szeresd az embert, ha nevet.

Szeresd a dalos, víg éneket
Szeresd a sugaras életet.

Szeresd a fényes csillagot
Szeresd a pompás illatot.

Szeresd a szép, szőke nőket
Szeresd, öleld, csókold meg őket.

Élj vígan, kacagj, dalolj, nevess
A világon mindenkit csak szeress.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni, vígan, szépen, kéken
Lassan halkan tovaúszó felhő
Nézni fentről, amint a virág nő.

Felhő szeretnék lenni az égen
Élni szeretnék kacagva szépen
Járni lassan, mint felhő az égen
Az ezer veszélyt átélni épen.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni minden sötétségen
Élni világosságba, fénybe, színbe
Belelátni egy apró női szívbe.

Teli hold néz le az égről
A Tisza habjára.
Nézhet a hold kedve szerint
A széles Dunába.
S belenézhet, megfürödhet
A nagy Óceánba.

S barangol a város fölött
Ábrándozva mélán.
S hogy világít éjszakákon
Szeretik őt méltán.

Ezüstruhás szép holdvilág!
Irigylem a sorsod!
Mert az éjnek gyönyöreit
Mind magaddal hordod.
S csillagok közt az éjjeket
Hogy átkalandozod.

Te láthatod, legény a lányt
Mily epedve várja
S mikor a lány szerelmesét
A keblére zárja.
Nem csoda, hogy minden hóban
Ifjan jössz világra . . .

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .