Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Azt álmodtam Istenem,
megvolt nekem mindenem.
Kék volt az ég, s végtelen,
lelkem úszott békében.

Szívem tárva, nyitva volt,
szeretet belé hatolt,
később Fénnyé változott,
bejárta a világot.

Földünk minden lakóját,
csillogó Fény járta át,
hogy
Ember és Föld élhessen,
szeretetben békében.

Boldog szívvel ébredtem,
égő vágyam énnekem,
hogy
az Ember rátaláljon
és valóssággá váljon!

Mint virágnak a méhek,
Mint fáknak a fények.
Mint az olvadó hó
az őszi vetésnek.

Mint anyának a gyermek,
Mint friss harmat a kertnek.
Mint embernek a barátja,
hogy ne éljünk hiába.

Mint egy falat kenyér az éhezőnek,
mint egy kis apró, az utcán ébredőnek.
Mint egy pár kedves szó,
a szívedhez közel lévőnek.

Mint éjszakának a hold, s csillagok,
mint nappalnak a ragyogó szép napok.
Mint kedvesedtől aprócska szavak,
mellyel jelzi neki csak te vagy.

Mint száraz földnek a megváltó eső,
mint tikkadt nyájnak a kövér legelő.
Mint madárnak a kedves etető,
melyből falatozva megjön a friss erő.

Mint hajósnak a jó szerencse,
mint vándornak a vastag kelme,
hogy ne fázzon a hidegbe.
Ennyire hiányzol, TE.

Az erő, mely, ha néha enyhül,
Ha néha mégis elgyengül,
Akkor se hagyd el magad
Mert küzdeni kell,- hogy légy szabad!

Hagyd el a régi rosszat,
Hogy többet soha ne okozza
Fájdalmad velejét!

Engedd el hát, ne figyelj rá
Legyél mindig jó és vidám!
Hagyd a bút a búsba,
Hogy téged soha ne kössön gúzsba!

Örülj hát, minden apró jónak!
Örülj, hogy fetrenghetsz a hóba!
Vagy, ahogy láthatod a nap sugarát
Érezheted a föld talaját.

Engedd, hogy segítő kéz elérjen!
Légy vidám hogy ezt megtette!
Felrázott és felemelt
S ezt mind igénybe vehetted!

Keresd meg magadban a jót
S engedd látatni a valót
Mutasd meg ki is vagy igazán
Engedd, hogy megismerjen a világ!

S ezek után légy büszke magadra
Hogy igen is, amit akartam
Küzdelem,- s annyi idő után
Bármit elérhetsz, amit akarsz igazán!

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,
éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.
A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,
elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.

A pillanat öröme már nem létezik!
Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.
Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,
a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.

Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,
szivárványt az égen, s az égig érő fákat.
Elszalad mellettünk ez a rövid élet,
Köd borítja már lelkünkben a szépet.

Testünk és lelkünk egy új napra vár,
lelkünkben még ott él a reménysugár.
Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,
adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.

Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,
fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.