Az elveszett idő

A tenger csillogása felett
Sirályok szállnak.
Lágyan vitorlát bont a szél,
Az emlékeimben még vissza-visszajárnak.

Apám szemén bánatos remények égtek,
Elém tárulnak a régi gyermekkori képek.
Térden állva, sírva nézek a múltba,
Emlékeitek feltárom újra meg újra.

Arany színű hajnalokon
Jó apám munkába készült.
Anyácskám kenyeret, szalonnát
Táskájába rakta, arca felszépült.

Őrült csend üli a tájat,
Apámék elmentek,
S én nélkületek élek,
Az örök bíborszínű hajnalokon bennem tovább éltek.

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.

Bogdán László emlékére

Suttognak a lombok, valamit látnak.
Könnyezve sírnak a dombon a Cserdi fák.
Elmentél, magára hagytad a falut.
Kőszikla voltál, de bezártad a kaput.
Példa értékű életed változást hozott.
Siratja az ország létedet.

Néma csend fájdalmán,
A szomorú Cserdi falu bánatán
Megszólal a lélekharang.
Behunyja szemét az esthajnalcsillag.
A misztikum ködén látlak újra,
Bennünk továbbél
Nemes célodnak a múltja.

Egyszer azt mondtad, Laci,
A cigánykérdés nem probléma,
Hanem feladat.
Békés, szebb életet hoztál,
A falunak munkát, kenyeret adtál.

Egyszer elmegyünk mi is,
Temetők mélyén megpihenünk veled.
Mint szabad madár,
Repülünk tovább, ahol nincs már határ.
Emberséges életed csodálta a világ.
Átrepül felettünk némán egy álomvilág.

Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.

A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.

Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.

Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.

Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.

Igaz történet alapján.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.