Honnan erednek azok az őselvek?
Folyton előttem állnak mint kőhegyek.
Százszor, bizton nem néhányszor
Üti fel fejét hogy erősnek ismernek.

Mászom, utamban áll egy szerpentin.
Vétek uralkodnom békés területein
A völgynek, nem találok nyugalmat
Az elnyomottak hamar múló könnyein.

Rang és létra, csodás szimbolika.
Az észak hegyei jobb retorika,
Mihelyst csúcsra törni akar s fog
Hálátlan harcosoknak legjobbika.

Felfelé ösvényen gyengül a növényzet.
Zöldellő színek nem borítják környéket,
Alázat hűlt helye és annak hivatott
káromlói rombolják az összképet.

Mit akarok Én, kósza vágyálmot?
Elhiszem, és vállalom a vakságot,
Átgázolok utolsó méterein a gyopárnak
S követelem a legmagasabb ábrándot.

A maradék meghátrált, egyedül állok
Hófödte magaslatról én diktálok.
Ridegség fog el nyomban, felelősség
Terhe nyom mi ellen szembeszállok.

Vezetem a hegy lakóit, fagyoskodva.
Gyáva hatalom másokat ostorozva
Őrzi saját helyét. Nem értek vele egyet,
Lelkem szól mint zászló, fentről s lobogva.

Visszaindulok a völgyekbe, a béke hív.
Domináns egyén itt nem csatát vív,
Akaratommal rendet teremtek, mely
Oly hatalmas, mint az emberi szív.

A földből előbújó szépség,
Ezt a meseszép teremtményt
körüljárja a különlegesség.

Ember az értékét fel nem fogja,
Csak lát, bámul, csodál, majd
Azt külleméért folyton leszakítja.

Vázában már akárhol tündököl,
Illatára az érzék új értelmet nyer.
Öntözgeti, de a valóság előtör.

Élénk színeit hamar levetkőzi,
Bús árnyalatot kölcsönöz a helytől.
Hervadozik, vonzerejét nem őrzi.

Olyanná vált mint a többi zöld,
végül is ugyan onnan nőtt ő is.
Komorrá tette az ősi anyaföld.

Embernek társa nem lehet a Virág,
A csalódás pusztító erővel megy végbe.
Tartósabb növényt tartogat a világ.

Első pillantásra beléd szerettem,
és szívem halk szavát követtem.
Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,
de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.
Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,
és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.
Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,
érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.
Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,
és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.
Arra születtem, hogy szeresselek,
hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,
Te pedig lelkemet vezeted előre,
és bármerre mész, én követlek.
Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,
mindig is így volt, és így lesz ezután.

Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Melyik világít nekem?
Melyik vezérli lelkem?
Vajon az Ég küldte,
vagy csak buta álmaim egyike?
Táncolnék az esőben, fejest ugranék a mélységébe!
Érzékeny, látó szellem, már elsőre meglátta lelkem.
Igaz valóság vagy hamis ábránd csupán?
Az Eget kérdezem és segítségét várom immár.
Bár lelkem mélyén mégsem hiszek benne,
annyi fájdalom ért, hogy nem tudom, elhihetem-e.
De ez úgyis a jövő zenéje.

Megremegve vágylak, ó, Jolán!
Lehet, hogy enyém lennél talán?
Levetkőztetnélek,
Megszeretgetnélek...
Ezt lehetne mielőbb, netán?

Jolánkám, te vagy a vágyottam!
Mondanám; testeddel játszottam!
Kihúznék én mindent,
Orgazmust, kéjt, mindet...
Kufircolnánk… nem csak álmomban.

Add át magad, izzadj, csókolj meg,
Altestedben kéjt, éljük csak meg!
Orgazmusod vágyam,
Maga varázsában...
Csodás mozgással is lepjél meg!

Vecsés, 2019. január 17. – Kustra Ferenc József – Erotikus LIMERIK csokor.