Labirintus nyirkos mélyén
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.

Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.

Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.

Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.

Elfeledett istenségek
lakában áll Esőisten,
szomorúan gondol arra,
aki őt imádja nincsen.

Feledetten, keserűen
leült égi trónusára,
imáitok szálljon felém
kérleli, de mindhiába.

Szomorú keserűségben
jéggé keményedett szíve,
fagyos arcán csorgó könnye
lehullott, mint bús hópihe.

Léptem nyomán cuppan egyet
az ősi mocsár szeglete,
álmosan emeli fejét
bús felriasztott szelleme.

Hideg ködbe burkolódzva
tűnődik ez a holt világ,
síron túli reccsenéssel
letörik egy száraz faág.

Ki nem mondott félelemben
bagoly huhogása hallik,
a sűrű iszamós talaj
rothadás szagától bűzlik.

A félelem megbilincsel
csak úgy lüktet minden erem,
ki kell jutnom borzalomból
vagy halálomat itt lelem.

Isten fényére gondolok
így nem vagyok már egymagam,
kézen fogott, kivezetett
szabad lett hát az én utam.

Mán’ én öregszek, megettem a kenyerem javát,
De öregségemben még jobban szeretem hazát.
Írok is én érte, mindent, amit csak tudok,
Én már nem megyek el, el sehova sem futok.

Tollam is van nekem, golyós és töltőtoll is,
Fiatalon az dukált, volt még tollszáram is.

Ha én a tollam, marokba fogom és csak írok,
Akkor ott papír nem marad üresen és bírok
A tintával, hogy pacanyomot ne hagyjon… írok.

Tollnok vagyok én, poéta mind a létem,
Hogy egyszer nem írok többet, azt úgy félem…
Úgy reménykedek… soká lesz, hogy megélem.

Vecsés, 2016. január 8. – Kustra Ferenc József

Egy fa megrágta a korlátot
vashiánya van szegénynek,
ilyent öregapám sem látott
mindenhol erről beszélnek.

Csak egy dologra nagyon vigyázz,
a favágó meg ne lásson,
őelőtte ne komédiázz
fűrésze vas, ki ne vágjon.