Egy kicsit több
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.

Még mindíg érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Zilált ágyban felébredve
rám rohan a valóság,
már nem vagy te itt mellettem
otthonod a menyország.

Bárcsak ébren is álmodnék
foghatnám a kis kezed,
könnyes szemmel égre nézve
suttogom a te neved.

Függőágyat font az éjjel
kis holdfényből a pára,
felakasztja csillagfényben
egy ködben úszó fára.

Csend dermesztett pillanatot
hímzett rá az ágyra,
holdfénypaplan borítja be
egy csendes éjszakára.

Kint az apró falu szélén
szél cibálja a fenyvest,
háza előtt idős asszony
teregeti a szennyest.

Ráncos arcán könnye folyik,
ám derű látszik rajta,
nem sokára drága fiát
ölelheti a karja.

Visszatér a kicsi házba
véget ért a háború,
elhagyva a csatateret
ottmaradt a bú, ború.

Pirkadatkor a hegyfokon
honnan látszik a tenger,
borús arccal távolba néz
egy apró, szürke ember.

Felmászva a hegytetőre
felvíve bút, bánatot,
kitárt karral könnyes szemmel
köszöntve kelő napot.

Összetört szíve azt érzi
elveszett már a remény,
itt hagyta őt a szerelme
tengerbe veszett szegény.

Arra gondol összetörve
utána vetem magam,
nincsen nekem miért élni
bocsáss hát meg én Uram.

Égi hang szól – Nem vagy magad,
fordítsd meg a léptedet,
az ő emlékével élve
még életed szép lehet.

Menj haza most jó anyádhoz
ne hagyd életkedvedet,
gondolj a szép családodra
téged itt más is szeret.