Széltől rezdülő suttogó nyárfák,
mért nem mondjátok meg nekem,
mit suttognak a rezzenő ágak?
Merre menjek, hogy jobb legyen?

Menjek kavicsos folyóparton?
Véresre szúrja talpamat!
Vagy csak sodródjak messze az árral,
mint egy tétova gondolat?

Menjek lenyúló ágatok közt,
melyet a vihar hajtogat?
A hajló ágak, mik sírva nyögnek,
megkarcolják az arcomat.

Magasra nyúló, suttogó nyárfák,
ti már sok mindent láttatok!
Merre van fény, mely rám világít,
keresztültörve az ágakon?

Merre van tűz, mely melegít engem?
Hisz nektek érzi az ágatok!
De én itt vagyok nyirkos hidegben,
s ha nem segítetek, megfagyok.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák!
Mondjátok meg, hogy mit tegyek!
Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,
hol már nem maradt semmi sem.

Vigyetek el a zúgó széllel,
amely tépi az ágatok,
olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni
semmi, amit most itt hagyok!

Mit bánom én azt, hogy kik voltak ősei,
És hogy milyen nyelven beszélnek szülei.

Lépjen szembe velem mosolygó arcával,
Fogadjon el engem erénnyel, hibával.

Süllyedő világban együtt botladozzunk,
bármily nehézségben mi együtt maradjunk.

Csak legyen mellettem, kinek szép erénye,
csillogjon szemében megértésnek fénye.

Legyenek alkalmak, mikor szépet mondunk,
melytől tiszta szívből elcsuklik a hangunk.

Életünk teljen el egymás mellett állva,
végzet által legyen bármelyikünk árva.

Sírig megmaradjunk egymásnak támasza,
közös boldogságunk igaz varázslata.

Tehetsége csodálatos
És nevéhez fűződik a világirodalom,
melyről bölcsen s bőven írt,
Színesen és szabadon.

Az idegenben, és az angolok közt,
Mégis magyar maradt,
Még akkor is ha irodalmuk
Jóval hozzá ragadt.

Saját regényei csodás események.
Búval és örömmel zajlik bennük élet.
Vannak bennük remények,
És lappang bennük végzet.

Mire barátai már menekvést ajánltak,
Ő hűséges maradt szokott hazájának.
De sajnos a végén minden csak hiába!
A megbolondult nemzet nem hitt hű fiába.

Letartóztatták, aztán elcipelték.
Az utolsó reményét végleg megszüntették.
Durván, eszetlenül verték szegényt agyon,
És teste halkan, bénán, feküdt az avaron.

Majd később, mikor ébren ér a hajnal,
s nem talál már fátyolos szemed,
akkor érzed, mit jelentett néked,
s milyen szép volt ez a szerelem.
Majd később. Most nem értenéd úgysem,
milyen sokat ártottál nekem,
nem láttad az arcom könnyben úszva,
s mily fájdalmat okoztál nekem.
Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,
s keresnél, de nem leszek veled,
bús magányban, éji sötétségben
nem lesz, aki ott legyen veled.
Majd később. Mikor annyira hiányzom,
hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,
akkor fogod megérteni végre,
mért mentem el tőled hirtelen.
Majd később. Mikor leszáll majd az este
rád terítve égi köpenyét,
nehéz súlyként vállaidat húzva,
sötétbe ránt, s nem látod a fényt.
Mikor majd a kezedet kinyújtod,
s nem érint csak nyirkos kőfalat,
melyről könnyként gyöngyözik a pára,
könnyeivel mosva ujjadat.
Akkor fogod megérteni végre,
hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,
s mennyire fáj egyetlen egy szó is,
éles tőrként szúrva szívedet.
Majd később. Ha már visszasírnál engem,
s könnyeidben szinte elveszel,
akkor bánod mért hagytál elmenni,
de akkor már késő. Nem leszek.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,
úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!
Miért akarnék rosszat néked,
hiszen te vagy a mindenem!

Közel vagy. Mégis oly távol,
mintha nem lennél itt velem,
nem szólsz, csak riadtan nézel,
akár egy furcsa idegen.

Szeretlek. Tudod, hogy így van!
Nem bántalak, csak védelek!
Nem bírnám ki, ha összetörnék
törékeny, gyönge szívedet.

Olyan vagy, akár a nádszál,
mely a viharban megremeg,
reszketve erős szelétől,
úgy féltelek, hogy tönkre tesz!

Ne engedd! Annyira szép vagy!
Annyi sok minden vár reád!
Lehetsz még boldogabb mással,
kinek csak te vagy, senki más.

Légy erős. Temesd a múltat!
Segítek majd, míg talpra állsz,
hisz tudod: tiéd a szívem
mélyében minden dobbanás!