Szakállakat mérnek,
a burkát érvényesítik,
szorított ököllel
a purdát nehezítik.

Merev árbóccal
hajóznak utukba,
nem egy új világba,
de vissza a múltba.

Nyári viharban…

Ég, már messziig
Elsötétült, vihar lesz.
Felhőzet vastag.
*
Nap, elmenekült,
Sötétség ül a tájon.
Árnyak baljósak.
*
Minden nesztelen,
Kutya bebujt házába.
Égető villám!
*
Rettenetes csatt!
Kutya fél, felnyüszített!
Vihar lecsapott!
*
Kezdődő eső,
Átcsapott özönvízbe.
Mennydörgés ijeszt...
*
Tyúkok, kárálnak
Az ólban, most nem tojnak.
Villám versenyek…
*
Eső illata,
Betölti a légteret.
Felhőkönny zuhog.
*
Kis-patak duzzad,
Kerti növények vígak!
Mező ismét él.
*
Égi háború
Oly’ kemény, rettegtető.
Csatorna dugult!
*
Taroló vihar,
Ágat tördel, tetőt tép!
Itt nincs ellenfél…
*
Tombolás vége!
Ahogy jött, úgy el is ment.
Tiszta, kék égbolt…
*
Tájon friss illat…
Aszály volt, kutya ugrál.
Szivárvány ívek!

Vecsés, 2015. március 7. – Kustra Ferenc József - A viharról, eredeti Bashó stílusú írt haikuban.
5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!

A forró nyárban…

Most voltam az udvaron, néztem felhőket csodálkozón.
Fess látvány a fönti tájon, én majd’ elájultam… csodálkozón.
Ritkák, de sok a nagyobb felhő és mint fehér tortahab felhő…
Ritkák és gyorsan repülnek, itt lent is fúj, levelek repülnek.
Nyugati szelet jósoltak délutánra, felhők fütyültek jóslásra!
Nagy volt az ő hajtóerejük, gyorsak is voltak, feltűnt, hogy rohantak.

Láttam, hogy a lejjebb lévők és a fölsőbbek más irányba menők.
Az alsók délnyugatra, a fölsők délkeletre, lehet, hogy önzők…
No, de én még ilyet soha nem láttam, csak néztem és vártam...
De körbe mindenhol így volt, mindenhol… szél, ujjal kirukkolt…

Közben sütött a nap is, én meg álltam és jólesőn napoztattam hátam!
De aztán berohantam TV -hez, hogy beérkezek a Forma 1 versenykezdéshez!

Vecsés, 2022. július 10. – Kustra Ferenc József – íródott: leoninusban, mint önéletrajzi mű.

Úgy múlik el felettünk az élet,
mint a gyorsan száguldó idő,
oly sebesen suhannak a percek,
visszanézni soha sincs idő.


Keresnénk az elmúlt órát, percet,
átlépve, az idő kapuján,
Ám hiába. Nem találunk semmit,
por lepte be lépteink nyomát.


Elmúltak a nagyreményű álmok,
dús hajamra szürke köd szitál,
bár takarnám, egyre jobban látszik,
s köröttem már zúzmarás a táj.


Ott csillognak kristályos fehéren
a tar ágak. Hófehér világ
tárul elém vakító fehérben,
oly hideg van. Mégis oly csodás.


Milyen furcsa: régen is fehér volt,
épp úgy öltött gyöngyházszín ruhát,
mégsem láttam olyan szép fehérnek
csak most, mikor vén fejemre száll


a dér. És most mindent másképp látok,
pezsgő vérem csendesebbre vált,
mégis vágyom még sokáig látni
akkor is, ha dús hajamra száll.

Ez a karácsony másmilyen most,
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.


Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.


Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.


Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.


Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.


Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.

Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!