Embernek maradni e bűnös világban
néha már annyira nehéz,
mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,
amely már porlik szerteszét.
Mintha süket füleknek szólnál!
Bármilyen hangos a beszéd,
nem sérti fülét. Meg sem hallja,
bármilyen szépen beszélsz.
Embernek lenni érző szívvel,
amikor nincs már remény,
s kétségbe esve vigaszra várni,
ne tudd meg, milyen nehéz.
Mégis: próbálj meg ember maradni!
Ne állj be azok közé,
kikben lassan már több az állat
ma. Mint az emberi erény.
Te csak menj tovább emelt fővel,
s mutasd az utat. Ne félj!
Mindig lesz, aki úgy követ majd,
Akár az árnyék a fényt.

Ki tudja miért hullajt a rózsa
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?

Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?

Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.

Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.

Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.

Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.

Hideg tél volt, és dideregve
ásítoztak a hajnalok,
dér lepte szárnyuk meglebbentve
bámultak be az ablakon.
Hűvös fényüket rám vetítve
végigszántottak arcomon,
mégsem fáztam. Hisz velem voltál,
s tested melege áthatott.
Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,
mégis: annyira meghatott,
ahogy álmodban ott feküdtél
boldog mosollyal ajkadon.
Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel
együtt majd minden hajnalon,
egymás karjában, önfeledten,
s ránk talál majd a nyugalom.
Most messze vagy. Nehéz a sorsunk.
Hideg ágyamban megfagyok.
Olyan jó lenne hozzád bújni,
s érezni, ahogy átkarolsz.
Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,
mint én, s egy derűs nappalon,
mardosó vágyad visszaűz majd.
Nem bírod soká. Jól tudom.

Nem szerettem így senkit a földön,
s félek. Félek, hogy elveszel,
mint az árnyék a vaksötétben,
mit az éjszaka eltemet.

Magamban látom most is arcod,
olyan furcsa most énnekem,
mintha valami láz gyötörne,
és most annyira féltelek.

Nem mondod el. Én mégis megérzem
rögtön, ha valami bánt,
olyankor halványul a fény is
szemedben, s nem nézel rám.

Gonosz a sors, és ezernyi gondot
rakott a vállunkra már,
szúrós tövisét egyre nyomva
bőrünkbe, s annyira fáj.

Mégis átvenném vállaidról!
Az enyém megszokta már,
de nem tudom. S annyira kínoz,
szinte a húsomba váj.

Imádkozom. Kérem az Istent.
Ne rakjon több súlyt reánk!
Oly sok a gonosz! Mért nem rakja
azokra, kiknek kijár?

Haiku csokor, eredeti Basho féle stílusban…

Éjjeli szellő
Az arcot simogatja.
Felüdülés nincs.
*
Ragyogó éj-fény
Megnyugvást nem ad. Hőség.
Ventilátor szél…
*
Ventillátorból
Meleg levegő táncol…
Nincs hűs fuvallat.
*
Fák a holdfényben.
Fátylas holdsugárt terít.
Meleg esővíz.
*
Langyos széllel kel,
Sárgás-vörös pirkadat.
Új napra virrad…
*
Hőség tombol,
Tünemény napsugarak.
Hőgutaveszély.
*
Égő levegő,
Mintha tűzről fakadna.
Déli napmeleg.
*
Vibrálón látszik,
Remeg, csalfa délibáb.
Hőségben látni.
*
Nagy, korhadt kútgém
Nyikorog a szélviharban.
Hőség enyhítés.
*
Kellemes hűvös
Este sincs! Meleg szellő.
Szagos izzadtság.
*
Esti horizont,
Vörös ég alját mutat.
Este is hőség.
*
Este, sötétbe
Borulva tovább izzad.
Mise harangszó.

Vecsés, 2015. július 3. - Kustra Ferenc József - 3-400 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!