Könnyű megbántani a másikat – hétköznapi pszichológia

Elég lehet egy nem őszinte félmosoly, meg kis ideges mozdulat,
Ami sugárzó és ez beindítja a negatív gondolatokat…

(HIAQ)
Nem akart bántani,
Csak tudod, unod mosolyát,
Várod régi csodát.

(10 szavas)
Elég lehet egy szokatlan, fura mosoly, mozdulat,
Hogy megváltoztassa voltukat.
*

Elég lehet, egy tán' jobban lebiggyesztett száj,
És abból már tudnivaló, hogy valami fáj…

Érezted, fájt neki...
Bizalmat már nem ismeri,
Rég fájtál így neki.

Elég lehet, ha arcon nincs mosoly,
Az fájdalom... lehet komoly...
*

Elég lehet egy felemelt hangsúly, kissé bántó éllel,
Az előbb jó, már át is értékelődött kétkedéssel…

De hozzá sem értél,
Felemelted hangod súlyát,
Öntötted szív búját.

Elég lehet egy hangos szó, bántó...
Kétséget kiváltó, szívbe szántó.
*

Elég lehet, egy meghitt pillanatban látszó közömbösség,
És már az élet felül is írta, mi kéne… együttesség…

És akkor átölelt,
Mégis magadtól lökted el,
Azóta nem felel.

Elég lehet, ha a szeretet
Szívekben megreked. Harmónia, kötelék… odaveszett.
*

Elég lehet a szeretet-nézés helyett a hideg tekintet,
És ez –szétüti-, lelki villámcsapásként éri a lelkeket…

Hiába minden szép,
Hiába minden, mi jóság.
Hideg a forróság.

Elég lehet, ha a szem… ,,késel’’,
Ez szívet, lelket lékel.
*

Elég lehet „bajban” a figyelem enyhe lanyhulása,
És ezzel el is veszhet az érdeklődő kiváltsága…

Bántottad, bántott is.
Itt a vége, fuss el véle.
Megbocsájtást kérve.

Elég lehet nem odafigyelni rezdülésekre,
Késő lesz a kapcsolat megmentésére.

Vecsés, 2018. július 29. – Mórahalom, 2018. augusztus 01. – Szabadka, 2018. szeptember 3. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, alá a HIAQ –kat, Farkas Tekla, a 10 szavasokat Jurisin Szőke Margit.

Egyszer volt...meg egyszer
Szivárvány nyílt a kertben
Alatta állt egy kis anygyal
Csillagfényű szép ruhában

Tündérhaja arany fürtje
Lengedezett ahogy járt
Ha kérdésre választ felelt
Zengő hangja muzsikált

Sétálgatott fel és alá
A madarak is daloltak
Lába nyomán amerre járt
Százszorszépek nyílottak

Gyöngyszemével ha rád nézett
A világ felragyogott
Kedved öröm-tóba fürdött
S a borúság elhagyott

Egy kislány unoka
Maga az angyalka

A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.

A remény,a hit,s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....

A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.

Nem kell más
Csak az összetartozás
Melege.

Tárd ki lelked ablakát,
És alázattal engedd be
A szeretet örömlángját
Szívedbe,
És az asztalon
Teríts meg az angyaloknak.

Otthonodban minden nap
Ott lesz a széphangulat.
Mert ahol vendég
Az ég küldötte;
Áldás száll a lelkekre -
Hogy minden
Ami volt ,van, s lesz;
A keresztet
Hordozhatóvá tesz
A megváltó.

Következményt hordoz magában
Minden hétköznapi egyszerű tett,
S gondolat.
És bár - ha ereje megfeneklett
A hatás szekere
Tova gördül a jövőbe,
Hol a múltban elvetett mag
Kalászba szalad.

Kalászba szalad
A múltban elvetett mag,
Tova gördül a jövőbe
A hatás szekere,
És bár - ha ereje megfeneklett
A gondolat
És minden hétköznapi egyszerű tett
Következményt hordoz magában.

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)