Hétköznapi pszichológia…

Az éveink elfogynak,
De, hogy mennyi van, senki (miért?) nem mondta.
Végleg le, mikor fogynak?
Tán’
Elvész, vagy újrakezdődik évek sora?

Halál szól; biz’ nem fognak!

Vecsés, 2017. május 31. – Kustra Ferenc József

Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.

De csak pár napos lehettem…

Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt…
Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat…
Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat…

Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál…
Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál…
Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál…

Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.