Fenyők koszorúzta völgy ölén,
Aranyszavú madár ül fészkén.
Dala ó, de szépen szétterül, pörén,
Öröm neki, mert ez laka lévén.

Nyissatok is legott ablakot,
Hogy hallhassátok hangot…
Tárjátok ki neki szeretettel,
Magyarszó terjedjen élettel.

Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!

Magyar szótól égbe nyúló fenyők
Zúgnak és nagy életörömmel.
Isteni aranymadár, hogy hoztak a felhők,
Édes otthonod, lakd be örömmel.

Dalolja madár és zengd át ezt a tájat,
És fakadjon virág, Te meg éleszd bájat.
Csendesen reppenj, telepedj le sorba,
Menj is el egy havasipásztor kunyhóba.

Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!

Tűzzetek lobogókat a bércek ormára,
Lengessen zászlót valamennyi fenyő…
Figyelni kell az aranyszavú madár hangjára,
Az zengje, magyarban még van őserő…

Csengj még Te magyar szó madárdalban is,
Áraszd patak zúgását meg erdő susogását is,
Meg a völgyben zugú harang kongásába,
És az újszülött dajkájának altató dalába.

Vecsés, 2023. március 1. – Kustra Ferenc József – íródott; Pósa Lajos (1850 – 1914) azonos c. verse átirataként. Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító (február 26 2023)

Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.

Ezen a napon
Húsvét szombaton
A nyirkos hideg
Pelyhes ege szürke.
Tüsszentve úszik
Az éjszakába .
Elkergeti ügetve
A készülődő tavaszt.

Kései órán
Reszketve bólogatnak
A korán ébredt virágzás
Összezárt szirmai.
Csapkodó ajtó magánya
Szeli ketté a csend árnyékát,
S a zúzmarás szél
Kéményfüsttel ölelkezik.

Keresztre feszített
Múlt kopogtat
Bebocsájtásért
Hagyomány őrző otthonokba.
Valahol
A kályha melege
Beszivárog a dermedő
Lelkekbe
Is.
Felcsillanhat
Sok szürke nap
Amennyiben a szívekben
A Csoda feltámad.

Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

Kecsesen repülő pillangó
Hártya-szárnyán
Ragyogó fény
Színeivel hivalkodó
Királykisasszony
Mesebeli ábránd A szépség...
Már elfelejtődött
Átváltozások között
Honnan jött.

Vagy a lepke
Mondóka hívja kedvesen
Szállj a tenyerembe
De ki az
Ki rút hernyót dédelgetne .

Mennyi rejtély
Természeti csoda
Változik szüntelen
Minden Rész és Forma .

Hamis illúziók skáláján
Bűvészetek sokasága
Csúcsra ért mára
Az ember csalárdsága!

Szeszélyektől változó
Minden Rész és Forma
Mennyi mesteri csoda
Dühöngve tombol
Globálisan naponta.

Az Őszinte nyíltság ténye
Amig nem zsugorodott
Mikroszkópikussá...!
Addig Távol volt
A Mű-Vész!