Idő 
Értékelés 
Értékelés Mi az a létező valami,
Aminek a neve a semmi?
Van-e semmi? Ha van, az a nem… semmi.
Ha nincs, akkor meg mi az ami semmi?
Ha már a vágyad, üldözi a semmid,
Akkor úton vagy, hogy legyen valamid.
Ha szegény vagy és nincsen semmid,
Akkor a vagyonod a semmid.
Ha semmid nincsen, nálad úr a hiány,
És fölöttébb nagy az egyensúlyhiány.
Semmivel nem lehetsz úr a portádon,
Csak kieshetsz a korhadt fakorláton.
A semmiddel, Te nem jutsz messzire,
Hiába szeretnéd, bármennyire.
Ha már felfogtad, létezik a semmid,
Akkor tudd, hol is keresd a valamid.
Ha már tudod, hogy hol keresd a valamit,
Akkor menj az úton, hagyd veszni a semmit.
Ha gazdagon értékeled a valamit,
Akkor nagyon vigyázz! Ne gyűjtsd be a semmit!
Ha már van vágyad, és üldözi… semmid,
Akkor úton vagy… majd lészen valamid.
Mindig volt, talán van és lesz is valamid,
Bizony akkor is, amikor nincsen semmid...
Vecsés, 2013. szeptember 22. – Kustra Ferenc József- Tóth Sarolta:” Van semmi is” c. verse ihletésével.
Aminek a neve a semmi?
Van-e semmi? Ha van, az a nem… semmi.
Ha nincs, akkor meg mi az ami semmi?
Ha már a vágyad, üldözi a semmid,
Akkor úton vagy, hogy legyen valamid.
Ha szegény vagy és nincsen semmid,
Akkor a vagyonod a semmid.
Ha semmid nincsen, nálad úr a hiány,
És fölöttébb nagy az egyensúlyhiány.
Semmivel nem lehetsz úr a portádon,
Csak kieshetsz a korhadt fakorláton.
A semmiddel, Te nem jutsz messzire,
Hiába szeretnéd, bármennyire.
Ha már felfogtad, létezik a semmid,
Akkor tudd, hol is keresd a valamid.
Ha már tudod, hogy hol keresd a valamit,
Akkor menj az úton, hagyd veszni a semmit.
Ha gazdagon értékeled a valamit,
Akkor nagyon vigyázz! Ne gyűjtsd be a semmit!
Ha már van vágyad, és üldözi… semmid,
Akkor úton vagy… majd lészen valamid.
Mindig volt, talán van és lesz is valamid,
Bizony akkor is, amikor nincsen semmid...
Vecsés, 2013. szeptember 22. – Kustra Ferenc József- Tóth Sarolta:” Van semmi is” c. verse ihletésével.
( Intés )
Ne higgy a nyálas-nyájas Olvasónak,
ki negédesen áradozik rólad,
miközben úgy hiszi, csak gyenge báb vagy,
s legyint, mikor nem látja, csak a hátad.
Ne is várj tőle megértést: semennyit.
Soha nem értett soraidból semmit.
Öröm - fájdalom, értéktelen - becses,
születés - halál... Aki ily felszínes;
jobb is tán, ha nem tudja, mi elől fut.
De higgy: a csendesen bölcs Olvasónak,
Ki tudja, hogy a szó hegyeket mozgat.
Bár lehet, hogy nem ma jő el az a perc,
de a szavak által szebb álmokra lelsz.
Mert szegény Az; Ki vágyakozni sem tud.
***
Mózes 5. könyve 33/29:
"Hízelegnek majd ellenségeid, és te azok magaslatain lépdelsz."
Pest - Buda, 2014. június
Ne higgy a nyálas-nyájas Olvasónak,
ki negédesen áradozik rólad,
miközben úgy hiszi, csak gyenge báb vagy,
s legyint, mikor nem látja, csak a hátad.
Ne is várj tőle megértést: semennyit.
Soha nem értett soraidból semmit.
Öröm - fájdalom, értéktelen - becses,
születés - halál... Aki ily felszínes;
jobb is tán, ha nem tudja, mi elől fut.
De higgy: a csendesen bölcs Olvasónak,
Ki tudja, hogy a szó hegyeket mozgat.
Bár lehet, hogy nem ma jő el az a perc,
de a szavak által szebb álmokra lelsz.
Mert szegény Az; Ki vágyakozni sem tud.
***
Mózes 5. könyve 33/29:
"Hízelegnek majd ellenségeid, és te azok magaslatain lépdelsz."
Pest - Buda, 2014. június
(21 gramm epigramma)
Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.
Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.
No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.
Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.
Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.
Pest-Buda, 2016. február 28.
Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.
Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.
No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.
Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.
Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.
Pest-Buda, 2016. február 28.
A bagolyról elterjesztették a népek,
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.
Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.
Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.
Budatétény 2025
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.
Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.
Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.
Budatétény 2025
Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
