A gazdagok ezt tették az emberiséggel… mert a pénz az úr. Nekik nincs háborús halottjuk…

(leoninus csokor)
A mi földünket bekötötték lőporfüstbe és ez tették kicsinyeskedve…
Álmait békebeli szivárványszínbe, de nem látszik eme bűdös füstbe.

A mi földünk jó anya, kebelére öleli gyermekeit, így óvja magába…
Vannak azonban a hatalmasok, kik viszik fiatal férfiakat háborúba!
Már hallani is, hogy épp' három év alatt, egymillió lett a sok meghalt...
Családok meg csak sírnak otthon, nem tudják elképzelni a jövőt... kapaszkodón.
A nyomorékká sebesült, otthon kell e a családnak? Vagy hidak alá járnak?

Több millió hadiárva, hadiözvegy, mint élnek tovább? Mennek nagyvilágba?
Siratjátok egész nap az apa és férj hamvait? A lét száradt sivatagjait?

Még csak annyit, hogy az új élet hol, miként sarjad, ha sírástól már repedt az ajkad…
Fejedet erővel álomra hajtsad, mert más nincs, mint álomban éld át jó régmúltad.

Ma is éppen még tárgyalnak, hogy a föld-vagyont elosszák! Vége? Nincsenek gyors csodák!
Tovább is napi több ezer katona hal meg… reggel ágyúdörgés, vekker nem berreg…

Vecsés, 2025. február 27. -Kustra Ferenc József- íródott: Lőrincz Andrea, „Föld” c. verse, mint ötletadó ihletésével. Megírtam, mert a háborús eszkaláció veszélye nem a múlik! Sőt!

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!