Nekem minden, s neked tán semmi
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.

Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.


Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.


Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.


Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.


Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.

Ó, nagyasszonyom, Paulina,
Hallom, elhagyta férje-ura.
Úgy lelke kapuja,
Nyitva van számomra?
Beszéljünk jövőre gondolva…

Legyen asszonyom Paulina,
Van magába szeretet vágya?
Tőlem nagy lelkesen
Kapná véglegesen.
Asszonyommá tenném, mint ura!

Vágyom magára Paulina,
Szerelmem, ennek a záloga.
Mondja ki az igent,
Az lenne jól kifent.
A szerelmét szívnám magamba!

Vecsés, 2021. április 11. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Csend monotonság,
Pillanat! Idő pihen…
Jövő itt! Szinte…

Múlt le-le zárul,
Percek már föltorlódók.
Jönnek… már mennek.

Sürög, tán’ forog,
Megélni… vad szédület.
Enyészet… jelen!

Vecsés, 2014. október 16. - Kustra Ferenc József – íródott: Farkas Viola 2014. október 15.-i azonos c. versének haiku átirataként. A szerző engedélyével.

Balaton a magyarok nagy, szeretett tengere….
Ő a nagy tavak általunk szeretett remeke.
Mit nekünk Adria és a Csendes óceán?
Csak álmodozunk Balcsiról… nyár legyen, várván…

Hullámai görögve jönnek, mennek,
Parti köveken meg visszaverődnek.
Este a lemenő nap arany sugarai beborítják…
Szembenézve, szemem nem bántja, látom a Nap aranyútját…

Vízi bicikli lágyan ring a hullámokon, amit élvezek,
Ha legközelebb nyaralni megyek, egy jó nagyot majd, bérelek…

Vecsés, 2015. február 27. - Kustra Ferenc József

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.