Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Távol zsivaj hullámverése ért
A rónaságon, sikon, partokat.
Csak hallgatom, remegve hallgatom
A zürzavaros tompa hangokat.
Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!
Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,
Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,
Ahonnan egyszer lángja felcsapott.

Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,
De napról-napra koldusabb a szív,
Kifosztja az a néma küzdelem,
Mit ember ellen ember karja vív
S a hangtalan tusában nem ragyog
Fejünk felett az eszmék csillaga,
Elég hős az, ki élni, élni tud
Benned, kenyérharcz szörnyü százada!

A föld örökkön ifju méhiből
Uj életösztön árad szerteszét,
A buta paraszt öntudatra jut
S ökölbe fogja kérges vaskezét.
Az lesz ütés, mit az mér majd reád
Önámitásban tévelygő világ,
Ha csontos ökle egyszer csontot ér,
Örökre siri éj szakad reád!

De éjszakád homályán átragyog
Az uj világ derengő hajnala,
Mert uj világot alkot sirodon
Az üdvözítő lágy, szelid szava.
Ha romba dölt egy roskatag világ,
Egy üdvözítő mindig földre jött
S a zürös éjben az uj hit napja kelt
És uj világ dult a romok fölött!

Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag

S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!

Futva jöttem, menekültem,
Hogy ne lássak emberarczot.
Fedjetek el, rejtsetek el,
Árnyas erdő, hűs harasztok.

És, ha van erőtök adni,
Világfelejtő álmot,
Hintsetek rám! Tőletek én
Egyebet már ugy se várok.

Elfeledni a világot,
Elfeledni azt, hogy éltem,
Hogy születtem, hogy szerettem,
S emberektől jót reméltem.

Fejem felett ólomszínű,
Nehéz felhők kavarognak,
Vágtat a szél, tépi, bontja,
Koronáját a vadonnak.

Mintha kegyelemre várna,
Felsóhajt és nyög az erdő,
- A halál az úr itt mostan;
Halált hord a szél, a szellő.

A halál az úr itt mostan,
S e lombfosztó némaságban
Leborulok és érzem,
Van gyönyör az elmúlásban.