Északkelet felé gomoly felhő száll
Ezer dallamokon át.
Gyenge kacagást hord a szél
Kies, sárguló völgyeken át.

Mégis hóra száll az alkony,
Hűs szellő lengeti a fát.
A haldokló nap sugarát
Farkasok üvöltése töri át.

Halálos ezüstkoronáját
Ledobta a nyár.
Szívem boldogsága elhervad lassan már,
Kihűl a táj, Fáradt vállamra hópihe száll.

Vaksötét éjben
Sátán lovamon vágtatok erdőn, völgyön át!
Reménytelen szenvedéllyel
Vágyódik utánad múló ifjúság.

2019. szeptember 8.

Május van, eső szitál,
Széltépett, rozoga kunyhók,
Átokverte, mocskos világ.
Sárba tiport emberi sorsok,
Generációkra épített csonthalmazok.

Szívek dobbanásán
Fogatlan vének kacagnak,
Lábunk nyomát őrzi a sár!
Zengi a dal dübörgő szavát.
Huszonegyedik század nyomasztó dallamát.

Lecsúszott, ingoványokba süllyedő
Emberi sorsok.
Éhhalállal zeng az ének,
Fejünk felett felhők gyűlnek,
Hej, dádé! De kormos a vakaró.

Csóróságunk mocskába`
Átkok kísérnek. Táltos paripáink
Tüskés bokrokon át menekülnek a nyomorba!
Zord villámok cikáznak szerteszét.
Itt emberek élnek - e küzdő világban,
Csáhelja lelkünk hegedűk haragján.

Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Fúj a szél,
Sír az éjben a remény.
Magyar földre ragyog a fényár.

Üresnek tűnő imák
Suttognak a végtelenbe.
Égő csipkebokor világít az éjbe,
Szegény emberek lelkének örök szenvedése.

A világunk összes kínját
hordozza a vállán,
Hol is nyerne nyugodalmat?
Oly démoni, hideg lett ez a világ.

Fúj a szél, sír az éj.
Magyar földre
Ragyogjon fel a béke végre
ezer csillagfénnyel!

Őrködik a csend a nyomor felett,
Két mankón jár a szegénység.
Szólítanak,
hívogatnak a hajnali fények.

Fúj a szél,
Sír az éj.
A Magyar földre Istenünk szeretete
Áradjon szét a szívekben!

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo