Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Fúj a szél,
Sír az éjben a remény.
Magyar földre ragyog a fényár.

Üresnek tűnő imák
Suttognak a végtelenbe.
Égő csipkebokor világít az éjbe,
Szegény emberek lelkének örök szenvedése.

A világunk összes kínját
hordozza a vállán,
Hol is nyerne nyugodalmat?
Oly démoni, hideg lett ez a világ.

Fúj a szél, sír az éj.
Magyar földre
Ragyogjon fel a béke végre
ezer csillagfénnyel!

Őrködik a csend a nyomor felett,
Két mankón jár a szegénység.
Szólítanak,
hívogatnak a hajnali fények.

Fúj a szél,
Sír az éj.
A Magyar földre Istenünk szeretete
Áradjon szét a szívekben!

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.

Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Boldogságban menetelt a szekerem.
Szivárványos ég alatt ma könnyezem,
nem találom már a párom sehol sem.

Eltemettem, a sírodon zokogok,
elfeledni lényed soha nem fogom.
Árva szívem most lett igazán szomorú,
a sírodon friss még a koszorú.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Megöl engemet a végtelen szeretet.
Marcangolja szívem, lelkem a bánat,
meg kell halnom erőtlenül utánad.

Üres lett már az életem nélküled,
nincs helyem a világon nélküled.
Ki látott már ily szomorú szerelmet,
átok veri a lelkemet, kegyetlen.

Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.