Kicsorbult szemek, gonosz tettek,
Nem akarok élni veletek. Emberek!
Ember teszi ilyenné a világot,
De fogjunk össze és más világot
Teremtsünk, olyat, mi jó nekünk
És gyerekeinkkel tovább élhetünk.

Vecsés, 2012. március 16. – Kustra Ferenc József

Nincs a nyakamban dögcédula,
Mert már nem is vagyok katona.
De! Katona vagyok az életben,
Ebben a legsűrűbb regimentben.
*
Harcos az élet
Frontja, itt nincsen nyugvás.
Veszett vad is küzd!
*
A békesség is lehet nagy küzdelem...
A baj, hogy egyedül vagyok, velem...

Vecsés, 2004. szeptember 01. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és európai stílusú haikuban…

Misztikus erők vannak, hatnak.
Babona? Nem, ha letaglóznak.
Engem egy boszorkány elátkozott,
Legyen emléke is elátkozott.

Jó ember volt, rossz ember lett,
Szeretett, mint kisgyermeket.
Felnőttként nem bántottam soha,
Átkától szabadulok valaha?

Budapest,1997. november 29. – Kustra Ferenc József

„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”

A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...

A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.

Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.

Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.

Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.

Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.

Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.

Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.

Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.