A furfang biz’ az a fegyver
Mely azé, ki szólni nem mer
Vagy szólnia nem célszerű,
Mert ellenfél nagyérdemű.

Létezik furfang a női,
Ezt férfiaknál beveti
Ki kellőn okos, nőies.
Az eredmény nem kétséges.

Ravasz fő sajátossága
Furfangos gondolkodása,
Melyet, ha kell, jól kihasznál,
Gondolatban messzire száll.

A másik eszén túljárni,
Gondolatai közt játsz’ni
Őt több ésszel manipulálni,
Furfangosnak kell erre vágyni.

A furfang kevesek sajátja,
Mert rögzült a gondolkodása
A sok emberek… többségének.
Kevesek örülnek sok észnek.

A furfangosok előnye,
Hogy messze látnak előre,
Tudják, mit gondol a másik
Mire többség foga fájik.

Vecsés, 1999. január 9. – Kustra Ferenc József

A derengés kemény,
Hajnali a napfény!
Vélem, hogy ma tán' újabb világ lesz,
Erre a felhőtlenség jól rátesz.

(Bokorrímes)
Kelni kell most világnak,
Mindenféle állatnak.
Virágbimbók kibújnak,
Levelek lombozódnak…

(apeva)
Kell
Kelni
Világnak.
Derengésben,
Hajnali napfény.

(Senrjon)
A tegnap reményei…
Minek eltemetni? Emlékek…
Újra kel világ!

Vecsés, 2019. szeptember 3. – Kustra Ferenc – íródott; alloiostrofikus versformában.

Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Vissza fog térni még egy kis időre
a nyár is, amely most néma búcsút int,
fáradt szemeit lehunyva, tartva,
valahol most még mélyen álmodik.

Könnyes szemekkel néz le a földre,
szemében most is bágyadt fény ragyog,
majd a szeptemberi napsütésbe érve
aranyló sugara újra felragyog.

Vissza fogsz jönni te is, nemsokára,
tudom, lesznek még közös holnapok,
s együtt érünk a szeptemberi fénybe,
mikor az ősz az ablakon kopog.

Vissza vágysz majd, ha őszi lombhulláskor
fáradt szíved majd újra feldobog,
s hideg szobában, ágyad szélén ülve
nyirkos ősz csókol majd csak homlokon.

Visszajössz majd a szeptemberi nyárral,
hozzám száll most is titkon sóhajod,
nappal tagadod, de párnádon éjjel
titokban most is néma könny ragyog.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!