A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Ide születtünk, miért kellene ezt szégyellni?
„Másoknak”, "máshol" miért lehet büszkének lenni?
Amikor forradalom volt kifolyatták apáink a vérüket,
Ezzel megmutatták az igazi, főleg, igaz-magyar lényüket.

Túléltük a mongolok kegyetlen támadását,
Török sem állította meg a szív dobogását.
Folyt bizony a magyar vér, ezernyolcszáz közepén.
Sőt, ezerkilencszázban is majdnem a közepén!

A magyarnak fontos, hogy a magyar szívek dobogjanak,
Meg, hogy mindig megfeleljenek a nagy kihívásoknak!
Egy évezrede eleget teszünk... élethullámoknak.

Itt élnünk és halnunk is kell!
Érdemes légy… az élettel!

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Vecsés, 2013. november 7. - Kustra Ferenc József

Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
A kicsi fellázadt, vicsorította fogsorát,
A nagy Góliát meg csak állt, nézett napokon át.

Jött a nagy hadsereg, tankok, hazánk hős fiai ellen,
Kisfiúként láttam százötvenhárom tankot Pest ellen
Menni, hogy ott fiainkat leöldököljék…
Novemberben rövid szabadságot törölték.

Mind, az egész világ rólunk beszélt,
Nép örömében vesztette eszét,
De vezetőink idegen csicskásai voltak…
Idegennek, haza ellenében meghajoltak.

Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.
Imádkozzunk, hogy többet ne történjen
És tegyünk, hogy a szívünk ne feledjen.

Vecsés, 2011. október 15. - Kustra Ferenc József

Történelmi emlékezés…

Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...
Lánctalp kínos nyikorgása zavarta a csendet…
Csattanás? Nem kósza... tankágyú lövés lehetett.
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Majd jött tavasz is… a bitók ideje…
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...

Vecsés, 2018. december 4. – Kustra Ferenc József – írva: triolett versformában. Nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza.

A kávéház ablaküvegén
Esővíz s a por elegyén
Megtapadva
Kinn rekedt a hétköznapi
Város szürke zaja.
A kőburkolaton
Hajnali zápor
Nyomain visszaverődnek
A délelőtti sietős árnyak
Az ásító házak

Cukorüledék maradt a csésze aljában
Édesítve pár gondolatot
S a szavak között kávéízzel
Keveredik a dohány füst

Ráérős percek
Az asztalra telepednek
Könyökölve..
Még egy ideig magamban
Elidőzök a gondolattal...
A duruzsoló embertársaságban
...elmondhatom...sziesztáztam

Rövidesen elballagok
A sorok végén kikacsintok

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.