Bűn az élet, mondják nekünk papok,
Én is tán’ hasonlókat papolok?
Nem, dehogy… nehogy ilyennek tűnjön,
Reális vagyok, ez minden bűnöm.
Sötét áradás töri át gátat,
Köveket, sőt életet is mállaszt.
Nemcsak a folyó, élet is ilyen,
Nagy gát kell, hogy ember boldog legyen.
A jó keresztény tízparancsolat,
Minden jóra, szépre utasítgat.
Igaz tényleg, be kéne tartani,
De akkor élet gátját elsöpri.
Azt mégsem lehet, hogy jó az ember,
Közben rossza előjönni nem mer.
A többiek ugyanis keményen,
Eltapossák, lehet véglegesen.
Az ember szép és jó, ez idea,
De helyes, hogy ez az élet vágya.
Micsoda balgaság és dőreség,
Várjuk… nem változik emberiség.
Budapest, 1998. január 8. – Kustra Ferenc József
Én is tán’ hasonlókat papolok?
Nem, dehogy… nehogy ilyennek tűnjön,
Reális vagyok, ez minden bűnöm.
Sötét áradás töri át gátat,
Köveket, sőt életet is mállaszt.
Nemcsak a folyó, élet is ilyen,
Nagy gát kell, hogy ember boldog legyen.
A jó keresztény tízparancsolat,
Minden jóra, szépre utasítgat.
Igaz tényleg, be kéne tartani,
De akkor élet gátját elsöpri.
Azt mégsem lehet, hogy jó az ember,
Közben rossza előjönni nem mer.
A többiek ugyanis keményen,
Eltapossák, lehet véglegesen.
Az ember szép és jó, ez idea,
De helyes, hogy ez az élet vágya.
Micsoda balgaság és dőreség,
Várjuk… nem változik emberiség.
Budapest, 1998. január 8. – Kustra Ferenc József
Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.
Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.
Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.
Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…
Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?
Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.
Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.
Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…
Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.
Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.
Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.
Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.
Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.
Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…
Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?
Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.
Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.
Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…
Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.
Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.
Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József
Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.
Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?
Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…
Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…
Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…
Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…
Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…
Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…
Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.
Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…
Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.
Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?
Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…
Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…
Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…
Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…
Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…
Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…
Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.
Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…
Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József
Kecsesen repülő pillangó
Hártya-szárnyán
Ragyogó fény
Színeivel hivalkodó
Királykisasszony
Mesebeli ábránd A szépség...
Már elfelejtődött
Átváltozások között
Honnan jött.
Vagy a lepke
Mondóka hívja kedvesen
Szállj a tenyerembe
De ki az
Ki rút hernyót dédelgetne .
Mennyi rejtély
Természeti csoda
Változik szüntelen
Minden Rész és Forma .
Hamis illúziók skáláján
Bűvészetek sokasága
Csúcsra ért mára
Az ember csalárdsága!
Szeszélyektől változó
Minden Rész és Forma
Mennyi mesteri csoda
Dühöngve tombol
Globálisan naponta.
Az Őszinte nyíltság ténye
Amig nem zsugorodott
Mikroszkópikussá...!
Addig Távol volt
A Mű-Vész!
Hártya-szárnyán
Ragyogó fény
Színeivel hivalkodó
Királykisasszony
Mesebeli ábránd A szépség...
Már elfelejtődött
Átváltozások között
Honnan jött.
Vagy a lepke
Mondóka hívja kedvesen
Szállj a tenyerembe
De ki az
Ki rút hernyót dédelgetne .
Mennyi rejtély
Természeti csoda
Változik szüntelen
Minden Rész és Forma .
Hamis illúziók skáláján
Bűvészetek sokasága
Csúcsra ért mára
Az ember csalárdsága!
Szeszélyektől változó
Minden Rész és Forma
Mennyi mesteri csoda
Dühöngve tombol
Globálisan naponta.
Az Őszinte nyíltság ténye
Amig nem zsugorodott
Mikroszkópikussá...!
Addig Távol volt
A Mű-Vész!

Értékelés 

