A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.

A remény,a hit,s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....

A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.

Nem kell más
Csak az összetartozás
Melege.

Tárd ki lelked ablakát,
És alázattal engedd be
A szeretet örömlángját
Szívedbe,
És az asztalon
Teríts meg az angyaloknak.

Otthonodban minden nap
Ott lesz a széphangulat.
Mert ahol vendég
Az ég küldötte;
Áldás száll a lelkekre -
Hogy minden
Ami volt ,van, s lesz;
A keresztet
Hordozhatóvá tesz
A megváltó.

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Üres sötétség fogsága
Kínozza
A magány súlya alatt.
A szorítás keserű,
Torka alatt elakadt
Égő fájdalom.
Jeges köd száll alá,
Szürke szél süvít
A hangulat pitvarában,
És a szavak dermedten
Elvesznek az éterben.
Éberen oson léptei nyomán
Nyomasztó pillanat,
S a homály.

Keresi tiszta fényét
A csillagsugarú álmatlan éj.
Felvillanó képek tartják össze
A megfáradt pihenés
Gyertyafény-árnyékát.
Vacogva tétován didereg
A tegnapi határozott bizalom.

Egyszer biztos- ne félj
Ránc-ba szed az idő ereje,
S rádöbbensz-
Hé....te!
Látni, ölelni, szeretni
Élni kellene!

Minden egyes napra
Fényesen ragyog az ég,
Csak a felhő néha eltakarja.
Az alkalom elillan,
És kései bánat fenyeget
Ha elszalasztod az életet.
Az öröm és a bú
Kéz a kézben járnak;
Mint az óra inga
Fel, és alá szállnak.

Nem kell itt semmi olyan nagyot kívánni, főleg nem nagy-dolgot.
Mindenki éljen, tegyen, és majd megkapja élettől a zsoldot.
De ettől, minden jót mindenkinek, keressétek a tűzfoltot.

Aki többre vágyik, az olyat és azért tegyen,
Akinek meg az jó, ami van, semmit ne tegyen??
Most van itt szilveszter, kis pohár, korty pezsgőt nyeljen!

Amíg megy a szekér és nem fognak vissza a kátyúk,
Addig minden rendben van, biztosan jól is csináljuk?
Szívből kívánom, ha érkezik a jövő, ne fájjuk.

Legyen az asztalotokon korhelyleves és virsli,
Éjfélkor kell ujjongani, az újévet éltetni.
Óborral, pezsgővel koccintva lépjünk az újévbe,
Csalódást elfeledve el kell jussunk egy új révbe.

Duna partján is a víz nem csak, csendben ül,
Halkan csobogva folyik, de meg is csendül?
Éjfélkor koccintsunk, pohár összecsendül.

Bizony reggelre elmúlik az ünnep varázsa.
Már csak morzsák vannak, bizony az már nem kalácska.
Felejtsd már el az elmúlt évet gyorsan és hamar!
Tizenhét csak jobb lehet? tán? nem jő halálkanyar?
Látom, hogy most is, felelőtlenül fogadkozol!
Hogy mi lesz belőle, ezzel nem is foglalkozol.
Ha baj ér, akkor először fordulj a szeretteidhez,
Közben nézz, hogy mit látsz, ha nem látsz, úgy kapj a szemeidhez!

Ha már elmúlt pezsgős éjszaka konfetti-zápora
Kel új Nap is és arannyal fest, a járda tavakra?

Vecsés, 2014. január 8. ? Kustra Ferenc József

Láttam már embert
Ki éberen
Nyögte kínjait keservesen.
Vagy ki zavart elmével
Üvöltözött eufóriás képzeletével,
És még sokakat a végletek között
Kiknek teste s lelke kórba ütközött.

Volt olyan is ki kómában
Lebegett felettünk,
Elmondta: vele mit tettünk.
És azt is elmesélte-
Már úton volt, -fény ölelte
Míg a defibrillátor
Vissza nem lökte-

Ebbe az életbe.
Hol sok a titok, a rejtelem
Amivel az elme képtelen
Megbírkózni
.... Talán a hit s a bizalom
Ha elfogadom
S lelkemet kitárom...
Esetleg megtalálom.