Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,
ott mondtad először mennyire szeretsz!
Ott öleltél át remegő karokkal,
s tanúink voltak a hulló levelek.
Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,
az arany barnába fordult színeket,
mint a belőlünk áradó érzést,
melytől mindenünk újjászületett.
Emlékszem: milyen boldogan mondtad,
hogy csak én leszek mindened,
karjaid között megcsitulva
elhittem azt, hogy így lehet.
Aztán valahogy megváltoztál,
mint a dércsípte levelek,
melyek fagyosan földre hullva
eltaszítják a meleget.
És most hirtelen lehullt a hályog
szememről, s tudtam: tévedek!
Amit láttam, csak délibáb volt,
nem az vagy, akit szeretek.
Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!
Nem tudnék hinni már neked!
Bennem most olyan fagyos lett minden,
mint a dér csípte levelek.